Téli kikelet

Valahogy szelídebben kellene elesni, vagy
felkelni belőle - amikor a körülmények
mégis erősebbekké válnak, az anyagfáradás, a
szemetes útfélről összeszedett félelmek, a
váratlanul rád förmedő széllökés
a keresztutcából, az ugrásra kész padka -
valahogy szelídebben kellene elesni, vagy
legalább felkelni belőle.

De ez biológia. Vannak ezek az izék:
dopamin, szerotonin, adrenalin, szóval
van a tested, ami a maga módján köszön
a megérkezésnek. Egy rétegét
nem uralod, mert veled született. De
ami a te részed, az el-esetekre tanult - na,
az lehetne valahogy szelídebb.

Mert van az a pici rés. Az esemény,
legyen mondjuk nagy E-vel: Esemény,
és a tudomásul vétele között.

Fikarcnyi rés
amin kilázadozunk
a történetekből.

Mégis kiférünk rajta - kiférünk
magunkból, hogy... vagy én legalábbis
ki szoktam. Ez a kikelés magamból, na
ez lehetne valahogy virágszerűbb,
akkor is, ha véraláfutás formájában
tetoválódik a testemre.

Valahogy szelídebben kellene. Elesni.
Vagy legalább felkelni belőle.