Úrvacsora

Alexander Jansson

A felhallatszó nyikorgás, a kenetlen kerék kelletlensége,
a büntetésük töltő, ketrecbe zárt kukák cellái közt,
bennük a lejárt szavatosságú ennivaló, meg
a minek őrzöd, mire jó, minek ez –

menthető, eladható, vagy eltüzelhető.
A nyikorgás idegen lehet, a más terepén, mert 

ez is birtoklás, határok és határátlépők,

zsákmánytalanság migrációra késztető
hordalékhiánya, meg az így képződő hordák –

a guberálás területfoglalása,

aztán villanás,
erkély magasából,
ahonnan lenézed.

A feje felett. Fénycsík felsuhanóban, egyetlen
fehér szárnycsapás. Egyetlen fénytoll egy repülésből.
Aztán dörrenés – hát persze. Valaki nem tudta
kivárni Szilveszter-éj felét. Csak a zabolátlan öröm,
űzne ősi minták mentén őrdögöt.

Egy tüzijáték, mindössze. Meg egy hajléktalan –
aki, láttad, mégsem elhagyott. Mert
ezt kell értened először, látást és látomást:
hogy mindkettő igaz.

Mégsem elhagyott, mert egy szárnycsapásig
látszó őrangyala van, és te
láthattad, ebből a szögből csak te –
na látod. Így köszön önkényes ritmusoknak,
kinek-kinek a maga
megtapasztalható, elhessegethető
személyes Istene.

Neked köszönt.

Köszönj vissza. Ez a minimum.