Aszklépiosz nyünnyög

Eszmélésünk kisvonatán az alagútban

nincs vészvilágítás.

Amikor a nyűgöm kicsurran, mert fáj,

hogy megőrülök bele, rám ripakodsz:

Mit hisztizel, hihetetlenek vagytok, férfiak,

rémes betegek vagytok, színpad, nagyhalál!

Ne nyafogj! Tűrj!

Ha meg visszanyelem a lüktetést,

csak a szememen csurran olykor a kín

iszonyú nedve, teszek, veszek, nem

hagyom el magam, így replikázol:

Nincs neked semmi bajod! Na,

húzzál dolgozni!

Úgyhogy most nem csináltam egyiket sem, 

csak mint a bonc a boncasztalon,

mintegy meghúztam magam, mire te:

Úristen! Hogy vagy? Drágám

az Isten szerelmére mondj már valamit?

Mindjárt kiérünk a fénybe. Mindjárt.

Addig csak fogd a kezem.