Üvöltő szelek

 

A környezet szívében szégyenítő dráma -
vagy drámakirálynő. Az is megérne egy
misét, nekem miért egyből női a neme.
Persze: növény. Kötelez a szótő?
Alánézhetnék magamnak is:

Szelek csavarta vagy,
dráma-hazugság vagy -
ez is, az is.

Hiteltelenít, ha körülötte
a többi felnövés gyöngéden prózai.
Honnan ezek az ágban viharló
üvöltő görbületek?
Miféle harcot vívsz, bogok szédülő
kényszerű sikolyában?

Mintha egy kopár hegyoldalból
pottyantál volna ide.
Ott láttam kényszer tépte
éleslövészet-testvéreidet.

De itt, a lépcsőházi, megszokott
rendezettségben opera vagy:
köhintések, zsöllye-zörejek -
operált vénaágbog-ária.

 
És vastaps. Persze. Taps.

Megoldóképlet

Nem félni nem elég. Mert
árnyékot vet benne a veszteség -
a mi következik előbb, utóbb;
vagy így, vagy úgy.
Félteni, amíg tart, sem elég.
Létezni kart karba öltő
támasztások mágiáját -
árnyékot formáz benne a hiány.

Az alkonyritmus leütései -
ezen a pályán kétéhű veszteség
játszik háló felett szóteniszt.
Ellenőrzitek, hogy mi maradt meg.
Mit árnyékolt a traumák sora,
ütődések, vérzések, elesések.
Elragadó minták foszlanak,
terpeszkedik helyükön a nincs.

És mégis. Nem félni nem elég,
de feladás helyett csak így tudsz félteni.
Az sem elég - de viselhetőbb
lesz tőle az odaadásból,
figyelemből, felborult időből,
kérdés válaszából hangolódó,
bekövetkezésig halogatott,
elkerülhetetlen kivonás.

Van egy tavaszi testvére. Hátha együtt is jelentenek.

Peremvidék

A képi hordalékon ahogy
átlábol a reggel.
Napok lepergő gyöngye -
vagy tényleg uszadék, amit
méltatlan volna számba venni.

Mindig izgatott, a kincseidből
hogyan fonnyad szemét.

Vigyázz. Az élet, javát tekintve, ilyen
megkülönböztetések mentén réteges
tektonikákból áll.
Leülepedik. Eljárkálsz rajta.
Ösvényt taposnak kincsed rétegén
az "arra járok" megszokásai.

Felejtés ellen tartod lenn,
mert nem volna való a légbe sivatag,
gyöngyforma sarad?

A lélegzeten kívül belőlünk
tényleg nincs, ami
büntetlenül járhatna levegőt.

Természetrajz, Nárcisz álmodik

Természetrajz

Ebben a tükörben a legjobb szándékkal
is csak a felnőtt tartalom. Áttűnnél a foncsorig,
és tovább. De lóg rajtad a zsákban
és nem szüremlik át. Torkodon akad
a fénnyel nyelés.

Vannak napok, mikor felakasztott ernyő
maradsz kollégium közös mosdójában.
Nem leng, csak lóg. Ahogy a zsákban
otthonról felejtett, egymás fájdalmából
csöpögő méreg.

Tényleg megfigyel és nehezebbé tenné
a rád párálló felettes világ? Miféle föld fölötti
arc. A figyelme szégyell. Látod, megint
nem állod. Nem állod meg. Elásnád.
Hogy kinőjön.

Mert hátha élet. Vagy legalábbis
kicsit kevésbé fuldoklásig fénytelen
tükröződés. Nem állod a tekintetét.
Pedig ő te lennél. Vagy legalábbis
majdnem, mintha te.

A legjobb szándékkal vannak napok, de
elmosódnak a megvalósításban.
Szégyell, feledne. Az álma látszó téglák,
romépítés és szöszsötét, szelíd közönnyel
hiányzó üvegek.

Nárcisz álmodik

Szerves kietlenségben meglapuló
ugrásra kész párák.
A hajnalomba kúszott egy verzióm
teljes, nyilvános megszégyenülése -
és hiába a tükrök másik oldalán
(a liftbe lépve nekik-
magamnak mindig köszönök),
a leszállító érzés iránya bélyegem:
nincs béke a bolygóm magszívében.

A lehelt lelkek szégyenen röhögnek.
Ágyékba lőtt billiárdgolyó a
párasóhajban tolongó
milliárd halott.
El kéne engednem önmagam,
a kietlenségbe tölthető
napfalatra várva.
Holnap kisüt. Vagy holnapután.
De addig verziókat átitató szégyen
lefullasztó frontátvonulása.

Háborús versek

Simon Mártonon kívül bárkinek

A megvilágítás lényegében nem változtatja meg

az áthaladást, alatta, vagy fölötte.

Pontosan ugyanúgy veszel levegőt.

Mindegy, ha bohóc. A napnyugat utáni

nyugtalanság nem meséli másképp,

hogy kell-e a lufi. Egy vagon lufi,

alászállás előtt.

Vele szemben egy manipulátorkar

biofüggeléke épp ilyen viszonyokat rendez át

egy távolból szálló robbanással.

Szomszédból málló minden. Messzebb van,

elfárad, egyre hátrébb szorul

a hírszerkesztők értékítéletében.

Pedig a megvilágítás lényegében nem változtatja

meg. Ügyetlenül megírt, rosszul előadott

közepes színvonalú kurzusdráma.

Vagy nem. Egy közelkép, ahol

merev tekintettel tapogatnál

egy rögök közül kiálló, ernyedt kislánykezet.

Veled szemben a manipulátor. Szar,

hogy az üvegen át nem látod a szemét.

Mindegy, milyen pozíciót foglal 

az értékítéletedben. Mindegy, hogy éppen

vesztésre, vagy győzelemre áll.

Kihűlt ujjbegy végén köröm alá szorult föld -

visszavonhatatlan a részvételed.

Áthaladsz, alatta, vagy fölötte. Rajta át csak

ha majd idáig ér. Ha mégse, akkor is

homlokodra vési rögéhű bélyegét 

az úgy éled meg, mintha mese volna.

Az utolsó szó jogán

A hurcolt vélelmek kilóiban
hergelődő tárgyalóterem -
kegyelmi pillanatok pauzái után,
mikor már majdnem hinnénk,
miért következik?

A város miért hullik darabokra,
a működés szokott rendjébe vonva
az anomáliát? Miért a ragyogásra
gélesen kenődő gajdolás?
Kényszerű séták pótlóbusz helyett,
kőbalták harsány éle, ha mégis,
vélt valókkal veszkődő békeharcosok -

hogy jutunk így haza kegyelemmel,
amit megkaptunk a cirkuszsátorban,
koncertteremben, hetedik sorok
áldozatok árán fenntartott közepén?

Miért vádol mégis minden gesztusuk?
Tényleg csak pillanatokra
száll fölénk műholdakon az angyal?
Vetkeinket nézve, s nem egyházunk hitét
a személytelen végítéletig?
Mivégre akkor a nehezen csikart,
takargatott, melengetett,
halmozottan hátrányos helyzetű öröm?

Vacsorahitel

Majd, édesem. Most nem ér rá
a szellem világossága fényeskedni,
a jótét lelkeknek sem, nemhogy az
efféle paradicsmos káposztáknak
fasírttal és kenyérrel.

Burgerek meg pizzaszeletek
lakják a meg nem váltott
resztli álmait. Majd, édesem.
Te még ebben az etapban
sem kerülhetsz sorra.

Helyek vagyunk egy valaha nyüzsgő,
azóta sikerrel irtott bolyban.
Járatok sehonnanból a valahába.
Majd, édesem. Felragyogsz,
ahogy a tárnabontás

helyén az immár nevenincs,
apró, kék virágú gizgazok.
Majd, édesem, megguglizod, hogy
klematisz, vagy szerelemvirág.
De közben se felejtsd el,

hogy itt egykor angyal állt a karddal.
Rég kiverték a kezéből az éhes
megrendelők. Majd, édesem.
Nem ér rád a szeptemberi áhitat.
Jó étvágyat. Legyen szép napod.

alakult időközben, egy szigorúbb, húzott változattá:

Vacsorahitel

Majd, édesem. Most nem ér rá
a szellem világossága fényeskedni,
a jótét lelkeknek sem, nemhogy az
efféle paradicsmos káposztáknak
fasírttal és kenyérrel.

Burgerek meg pizzaszeletek
lakják a meg nem váltott
resztli álmait. Majd, édesem.
Te még ebben az etapban
sem kerülhetsz sorra.

Majd, édesem. Felragyogsz,
ahogy a tárnabontás
helyén az immár nevenincs,
apró, kék virágú gizgazok.

Megguglizod, hogy
klematisz, vagy szerelemvirág -
de közben se felejtsd el,
hogy itt egykor angyal állt a karddal.

Rég kiverték a kezéből
az éhes megrendelők.
Majd, édesem. Nem ér rád
a szeptemberi áhitat.
Jó étvágyat. Legyen szép napod.

Nem jár

Nem jár, csak adható

a társadul szegődő tanösvényen

előled szaladó csend.

A kicsomagolás zizgését, a zacskók

gyűrését követő a szemetesekben.

A társadul szegődő elől nem futó

árnyékfénytáncban lakó.

Meg a szakadozó szívritmusé

az odahagyott kórteremben.

Nem jár, csak adható a város. Ahogy

az automatikusan adott jó étvágyat,

néha akadoznak a gépezetek.

Szakadoznak a szálak, amiken

lóg ez a társul szegődés

a kapaszkodó levelekkel.

Előled nem futó ösvényen

csigamód haladó másik irányok:

választhatnád magad.

Nem jár, csak adható az eltévedés,

ami nélkül sose érnél haza.

A társadul szegődő szakadáson

át kell bújni hozzá.

Hogy megérinthessen az alkony,

ahogy a lepedőn motozó

búcsúzó ujjak csendje.

Nem jár, csak adható, hogy

ebédet vigyél léteink fosztó,

szörnyeteg akaratnak. 

Nem rajtad múlik, 

ha majd csak vacsorára fogy el.

Folyamatos jelen

Az elválasztások hűsége.
Lángoló pallos választ -
kezünkbe adta az angyal.
Olykor meghitt bejáratok
vezetnek kiűzetésbe.
Neked és nekem megadatott
a látás és látomás -
válaszd el, angyalom.
Nem engedhetünk a kísértésnek.

Olykor meghitt kijáratok
nyílnak a beavatásba.
Eljátsszuk újra meg újra:
ősz jön és mi megértünk
a mustrára. Mégis.
Ha a kezedből hulló
penge láng pernyéjét tényleg
őszi szél kavarja, nem engedem.
Ne engedd el a kezem.

Bejegyzés a mérlegfőkönyvben

Hazahozott szagokból fércelt
patchworkba takarózom.
Nincs igazi gyász a temetkező
testérzet redőiben.
Mondjuk, eufória sincs.
Ezek az ajtón behozott dolgok
(ahogy a behozó) csak vannak.

Megnehezítik a kivitelezést.

Üzlet ez is, egy másik nézetből.
Minden hazahozottért otthagytam
cserébe valamit.
Kifújt levegőt, a szőrök borzongását
az alkaromról - menetszélbe rezgek.
Szétszóratásom folyamatos,
bár nem temetkezés, és

nem pollenmód szétszálló öröm.

Mérleg. Egyenlőre egyensúlyban.
Becsukom a tegnapi ajtót,
hogy kinyílhassak a maira.
Az van írva rá, hogy Pantha Rhei -
vagy Bejárat balra
a második ajtó?
Estére úgyis, újra kiderül.

Arc

 

ne írd meg jobban. táblára árkolt révület.

nem hangzik másképp. életté hol zárul ég veled.

nem hangzik semmit. fehér filc firkált virága.

ne írd meg sehogy. miért és hogyan hiába.

jaj nézd. a matricán kifakul lényünk lényege.

firkák a fülben. szavakból nem gyűlik ég bele.

firkák a zajban. észre sem veszed és beléd fagy.

én vérem. tényleg ne mondjad nekem hogy de szép vagy.

angyalod voltam. angyalnak lenni itt rossz teher.

nap csurgat arcon. nap éget. jézus-szép nap lever.

ne írd meg jobban, mint ahogy rajzolva. mert minek.

nem éri úgysem. akinek szól. nem éri meg.

Van egy ős-testvére, Kiss Marianna képére született. Anno megjelent a Shizo-kötetben.

teher. vonat

Markolt világunk

pletykáin közömbös

tonnák fátyla libben.

Vincent van Gogh a Lipótban

Majd a számos hazamenniből,
menni haza, majd valamikor,
egy érkezés a tág dimenzióban
összeforr.

Hazácska kéne hozzá, meg menés,
lépésre a lépés lékhelye,
az érkezés a tág dimenzió élt
kételye.

Szűkös, otthonos, kis tágulat -
zugéhet tömne lépett végtelen,
az érkezés az élt dimenzióban
véghelyem;

majd a képen festek lékeket,
végtelen tömegbe oszlatást,
az érkezésben vélt dimenzió van -
meg ne lásd:

hisz a számos hazamenniből,
(mennyi haza) összeforr, ami -
ha teljes, így fog majd az öntudattal
feloszlani.

A munkásosztály a paradicsomba megy

A teljes súlyával rád nehezedő

magadra vett
terhel, vagy nem lesz grammnyi rész sem
tényleg tied?

A zakatolásban alvó forgolódó
nyughatatlan
kedvetlensége valóban téged is fedő
tüskepaplan?

Mi merhető át kék tányérodra mért
húslevesbe?
Gőze íze átjár, borzongat, sós párája
mintha lepne,

de aztán odébb gurulsz "köszöntem,
szívesen" -
s nem értint többé a másik élet
híre sem.

Felejtés utca 41.

Egy múlt nyílik a rácsok mozdulatlan
revéi mögött - ott laknak a könyvek, a lihegések
a megrakott cájg felett, és benne a könyvek;
az alvó vasak és tükröződö üvegek
mögött a könyvek; az olvasatlan és
viseltes kötésű könyvek, ott laknak
az egykori bizalmak - és a könyvek.

Fűződő emberi kapcsolatokból áramló
szavakat rejtő könyvek. Lelkiismeretfurdalásból
kovácsolt vas éhek mögött az egykor
innen oda, onnan ide hurcolt könyvek.
A Zen, meg a motorkerékpárápolás művészete,
meg a hozzá nem is hasonlító könyvek.

Phaidrosz, farkasom, akire gondolsz,
nem tudod, él-e, hal-e; de
élnek, léteznek a könyvek. Egy múlt
arcodba nyíló kirakatában. Mint ha időbe
dermedt borostyánban, a lihegések -
meg a könyvek.

- az életidőszakról (egy bejegyzés-sorozat közepe, a megőrülésem történetétől összemarkolva):

http://asztalfiokak.blogspot.com/2023/07/kobold-biciklin-26-hollo-vilaga-veget.html

- A Zen meg a motorkerékpárápolás művészete, és a személyes érintettség:

http://konyvvizsgalok.blogspot.com/2014/02/robert-m-pirsig-zen-meg.html

Verebek és Galambok

I'm Lovin It - vagy valami hasonló
tésztaszűrővel szaggatott beszéd:
a gyorsétterem légkondijában
gyerekfelnőttek zavaros
csivitelése cirkulál.
Ki, hol, mikor, hogyan veszítette el,
meg mit talált helyette -
elhallgatom. Papírzacskó zörgésére várok.

Aztán pár méterrel és órával odébb
egy másik peremre vágyó zacskó
sürgetése közben szinte
szóról szóra, mégse ugyanaz.
Ezek felnőttebb gyerekek.
Sikamlósabb a burukkolás.

Mintha ott se lennék -
galambok, verebek. Rám nézvést
fekete tollak égsutrálása rémlik -
persze a varjú is csak miabánat.
Burger King menüt -
tűzön grilleznek '67 óta;
és még mindig nem készültem el.

Verőfény

nem kell. se a duma, sem
a lihegés ugyanarról. nem kell
odahajló szárak iga-jellege. nem
kell üdvözlet. angyali főleg. sem
cuki hagyatékok édes maradéka.

  
nem kell tonnák ítélő tömege, sem
tollfosztó etetés. nem kell baljós
jobb ha se lát sem hall kockavetés. sem
körbefutás, éhek, vágytól villamos éhek
zacskó íze-magánya.

üt-ver ma a nap. nem kell
látnod, milyen ösztön rabláncán
zörget zsirmocskos csigaláncod -

hozd-vidd az igét, némán, mint
aki tudván tudja, hisz ízleli meg nem
szelidült terhek sava-borsát.

Tabula

Mártírjaim az elleni küzdelemben
állunk márványos véset élein -
halogatjuk még kicsit
a felejtést.

Nem kell sok hozzá, hogy a felirat
csak jelek hálója, múlt hieroglifája -
hogy még megfejthetetlenebb legyen
a márványba loccsant értelem.

Hiszen a házainkon már most sem tudjuk
értelmezni a talajmenti rések
szükségszerűségét -
hogy mire gondolt a költő.

Hiszen az ablakaink elválasztott
gangokra nyílnak - már most is
csak az érzések surrannak át
a ráccsal szegett szigetek között -

ahogy a szelek, a huzat, a lélegzet.
Felejts el minket, angyal. Jobban mondva:
ejts fel.

Szabad szemmel

Az áttekintő látképből sokszor

a legjelentéktelenebb momentuma -

például lufi, hülye szögből.

Ezek a hülye, alvó vasszegek

a kép előterében. 

Nem temető, nem. Szervdonorlerakat.

Ugyanúgy tárgyaivá lehetnek egy

gyerekes rajongásnak - 

de bennünket a függőleges

kötött pálya függeszt fel.

Madzagra kötve, két templom között -

Az Újhité nagyobb. Amúgy ez a régi. 

Ősrégi ez az új hit. Még elemi része a

ritmusosan megejtett emberáldozat.

Egy emelkedett szempár nézetéből

mégis, a fűszálak kócos, úgy hagyott,

porszagú akarása. A szabad szemmel 

tökéletesen látszó rémület:

vetünk, és aratunk. Ennek a párolgásnak

minden kortya a vérünkké válik.

A látványon kívül, valahol

már készülődnek a pályamunkások

a damilos fűkaszával.

(-)

Az elrendelőnek

Rések és közök. A tekintet, a fény, a kerekek
érintkezésmentes áthatolása.
Ennyi volna összesen a dolgom, miközben
az éheiddel egyensúlyozom.
Rések és tévedések. El és meg. Csak újabb
nevetséges nevei vagyunk a
városjáró csutkaharapásnak.

Közök és rések. Közöm lett hozzád,
és persze mégse. Hiszen csak
fuvarozom a gyónatlan bűnök
romlékony ostya testét.
A fényes, fénytelen, hozó-vivő
iskoladráma amatőr szereplője.

Boncoljuk fel, minthogyha élt
és éhségével szintén sebet ejtett volna
ez a lihegő, agyagtestű Város
Anyácska ölek garmadából
álló zigótatestén?

Rések, és közök. Vagdosd, keresd meg,
lökődj ki végül az alkonyi esőből.
Ott, ahol neked fenik, élezik
a tévedést, el, és meg. Hiszen csak újabb
napot áldoztál a révedésnek
felhő mögött tévelygő csillagodra.

Rémlik utca 13 (A Várakozás Csarnoka)

A megvilágítás. Ahogy fénybe cibál
egy kényszer. És a tükrök évada
(akárhogy csuknád) összevagdos.

Törzsi áldozat voltál? Barbár idők
éhes istenének nyiszált engesztelés?
Valaki benned még mindig egy
ilyesforma eltévedést keres.

Az áldott máz alatt, a csaknem felszámolt
Új Szövetség alatt; a számoló, méricskélő
(soha nem annyi) kételkedés alatt.

Valami atavizmus még mindig befelé
kérdez, ahol vasorrú félelmek laknak?
Dörgés kalapácsa, antik szárazvillám,
vagy még mélyebben sztyeppei szelek?

A megvilágítás. Pedig csak a mázat
nyálazza össze. És mégis: mintha rétegek
legmélyéig nyaldosna beléd.

Átirat (második félidő)

Alkat-alattink sötétség-mélyét
felhasogató fény.
Egyre tisztábban látszik
a felelőtlenségbe oltott gyávaság,
meg a vak merés, ahogy
a ragyogásban tényleg elvakul.

A Nap körül kirajzolt fénykörök
mintha a mesénkben.
Külön került, vagy nem
került külön - egy szellemképes
élő közvetítés elkapcsolt részeként
bár nem nézzük, valahol van.

Ez a valahol a valaholban, az
alkat-alattink szabvány kilométere.
A bennünk szabott egyformaság
a nagy különbözésben. Már megint
majdnem megláttuk az Isteneink
borzalmas arcát -

aztán kisütött, és innentől
bennünket is felhasogat.
Be kell vallanunk magunkat:
téged, ahogy átveszed a bűnt
és engem, aki a vezeklésbe fuvaroztam -
gyönyörű, fényes dallamban kárhozunk.

Átirat

Darabonként az egész kicsi várost -
valamikor a paradicsom, de most
ez a töredezett képriport csak,
ahogy zsebre teszed.

Nyomokban még mindig megváltást tartalmaz.

Amikor elég fáradt vagy hozzá,
majdnem sikerül látni, milyen
nyomvonalon kötődik a bezárt macska
kíváncsisága a verebek röptéhez.

Kicsit elméleti, de hidd el,
a zsákmány íze az összefutott nyálban
pontosan jelzi, milyen éhségek
laknak a kivágott oldalú dobozokban.

Állatiasak. Barlangrajz éhek
a gang túloldalán, a tető fölött
idelátszó székház üvegfalán -
nagyban, kicsiben ugyanaz a fullasztó,
otthonos nyeldeklés.

Valami itt pár ezer éve
ugyanúgy nem tud megtörténni.
Átírod, mint a mese végét:
kedves királylány, ma mégsem
vacsorázunk rántott sárkánycombot -

a tűzokádók is kapcsolt részei
az egyetemes, közömbös kegyelemnek.

Mirákulum

El Greco megnyújtott Jézusa - hirtelen

ráeszmélsz, hogy ez perspektíva.

Festő-látószög. Ahogy összecsuklás közben

már csak a tekintete kapaszkodik.

Hogy aztán mindent ebből a szögből

lásson, fessen - akaratlanul, hiszen zuhan;

mindvégig, az ikon szigorú tartása

és az ítéletbe érkezés között,

egyensúlyvesztésben. Hirtelen

ráeszmélsz, hogy ez a tapasztalat

megvolt neked is. Csak nem álltál bele

ebbe a teljes tollfosztottságba:

létperspektíva nem nyílt belőle.

Mert persze, csak a Pályaudvar kaján

pofája nyílt rád bukásod közben -

az Őr dögöd arca. Ahogy rajtad röhög.