Világ-nagyjaink hősök voltak, olvasom,
világraszólók, feljebbvalók, hatalmak, eleve
elrendelt dicsőségben. Sándor Nagy volt, ahogy
Károly, Napóleon vagy Sztálin, vagy
a Napkirály, istencsászárok és famulusaik,
és letaszítóik és felemelőik és talpazataik,
protestálók, paktálók, rebellisek és Ghibellinek -
Kolumbusz, Churchill, Magellán, Mátyás,
Iván, a Rettegett, Cortez, a konkvisztádor és Robespierre -
órákon át lehetne sorolni a megőrzött neveket,
birodalmi világnagyok, felfedező nagyvilágiak,
vallási pápamágnesek és pénzügyi Mágnás Miskák,
Fejenagyok és még fejébb nagyok, legfelül egy
elképzelt, büntető és jutalmazó kaporszakállú
Úristennel, aki képes szeretetből korbáccsal kenegetni.
Valami zavar, egy ideje zavar ez a valami zavar
a buksimban. Hogy második ránézésre a java
egyszerű, szánalmas, eszelős tömeggyilkos.
Hatalom-légypapíron ragadt elmebeteg. Kisszerű
töppedt törpék nagyrészt a nagyjaink, tusakodó
kerti törpék a történelmi stadionban. Valamiért
odáig vagyunk a cselekvőképes gátlástalanságért.
Aki el meri rendelni a maga köztéri szobrot érdemlő,
figyelemközpontba gyakott nagyságát, az a szememben
egyre kisebb. Még életében és már halálában. Örökké
valók, és valókká öröklött, egymással mások
vérét folyató ordenárék. Birodalomálmok
ténnyé görgetői és tényanyagok kiválogattatói -
anyagi anyagok, márványba és bronzba szabva.
Valami zavar. Mintha ferde lennék, ahogy egy
társadalmi sípálya, ahol hallatlan élvezet a
rendelkezések iszonyú szelében lesiklani.
Juhuhú, feleim, látjátok, mik vogymuk?
Isá por és homu, prosztatarák, bélfertőzés,
nemibaj és abszolutizmus - egykutya vogymuk,
a legnagyobb kutya, aki baszott, baszik és baszni fog,
savanyú szájízt hagy az emlegetésük, olyan
másnapos ízt, amit nem mos ki a fogkrém,
szájvíz, köpedelem ízt, átjárja az adrenalin, ahogy
egyre mélyebbre siklunk ebbe a fordított nagyságba.
Csupa hérosz. Örökül hagyták a maguk szemetét,
visszük a célba, a pergőtűzbe, a dísztemetésbe,
egy ország gyászolja az országnagyjait,
amikor végre. A kiemelkedő csúcspontok a
semmibe sikló rablók. Útonállók, útfélre lökők -
kifürdött, ujjal előre mutató korpuszaik galambszaros
ideálmása alatt siklik az ember egyre gyorsabban
a menetszélben, amit kelt. Lehet más
a politika? A hatalom? Csak az elesettek
csendje gyászol igazán. Csak a csicskák
alapzaj-szinten sem zsolozsmát lihegő csendje.
