Csak úgy, magamnak (7.)

Én, hithű hűtlen,

esővel simogatott hűdés ígérem, fogadom, hogy.

Eső vert, tésztásra ázott világom

agyaggólemjének 

megkeresem mállékony száját.

Belekiabálok vele a közbe, mintha a

saját szája volna, közszáj, amin

forog.

Mintha bármit érne a szó, úgy.

Hogy jelentünk. A jelentéseink

nem változnak azzal, ahogy

gyűlnek a hivatalban.

Fel- és lejelentünk. Egy Istennek, aki

vagy elolvassa, vagy nem. Fel és le.

Járkálj csak, halálraítélt,

ízületekben a fájdalom.

Mert viharban születnek a legszebb

satírozások. Keréknyomokban

ott hagynak a városom

fényt szivárgó ázott aszfaltján úgyis.

Labirintusában a kijáratot

elkerülni igyekvő patkány -

még bolyonganék, húznám csíkjaid,

fénycsíkjaid éhem, életem.

Besúgó vagyok, aki kifelé sugdos

egy fatörzsből, ahová csontosodott -

hajolj közel. Tedd a kéregre a füled.

A saját szívdobogásod vagyok.

Egy várakozás. Egy csók. Egy kérges,

szélmarta arcomra simuló tenyér.

Ahogy ti mind. Nem különbözöm

a gyökeres elvadulástól.

Csak úgy, magamnak (6.)

 

Játékos elmék játszanak velünk - 

a társasjáték táblája változó

és megszokhatatlan alapfelület,

ráérezni a megszokás helyett a

szakadékba lépés eufóriájára,

nap mint napi feladat.

Itt egy fa állt, ott egy fűcsomó,

a játszótér körbe kerített 

biztonságos dühöngője mellett

egy meghitten otthonos kátyú,

de egyik napról a másikra máshogy

vezetitek az utakat. 

A navigációban van valami esetleges,

amióta hirtelen kinő egy ráncfelvarrás

összes kelléke a mellékutcában, 

és szembe jön veled az érthetetlenül

minőségtelen Város légkalapács-

zaja, ahogy felbomlik a régi és 

átveszi a szerepét valami gyökértelen,

pillanatnak tervezett botrány.

Ez egy ezeréves birodalom pillanatnyi

dicsősége. Tíz napja tart és lehet, 

lesz még tíz! A régi világ

elenyészik a nagy igyekezet tüzeiben.

Az erdők is odavesznek. Ismerek

egy szent ligetet, amire kétszer

háromsávos főütőeret fektettek, 

meg egy tündérkaput, amire olajfinomító

épült. Valaki bennünk lelkesedik

ezért, ahogy a zsebbe dugott világok

legjobbikában burjánzik a képvadon -

Jancsik és Juliskák tépett könyvének

lapjait a szél lapozza a létezésünk

szélén imbolygó szeméttelepen.

Mégis, van remény. Komolyan mondom.

Játékos elmék játszanak velünk, de

még mindig viháncol a szemedben, meg 

a szád sarkában egy kópé kis koszpék,

elringatlak, a vállam gödrében a fejeddel -

pontosan tudom: nem megyünk sehova,

örökké itt forgunk, ahogy a

kerengő dervisek és nincs más,

csak a végtelenbe pördült szédület.

Csak az örök pörgés ereje sodor 

bolygót és rajta porszemet.

Csak úgy, magamnak (5.)

 

Hiábavaló kísérlet, kedves Doktor úr.

Jó véget álmodni nekik.

Az éjjel szikével szurkált vádliknak.

A lufivá fújt hasaknak, ahonnan

lassú és büdös ritmusban távozik.

A zúgó fülnek, a begyulladt fogtöveknek.

A hajnal eljön, és alkonyíze van.

Besokalltunk, kedves Doktor úr,

és ön se kedves. Terhére vannak a

párnacihába suttogott kívánságok.

Az öregedés fenntarthatatlan fejlődése

közben óhajtott mégis és valahogy.

Hagyjon békén a kikelettel, ez az

ágy-meleg a bűze ellenére

otthonos, ahogy az ön szakmai

távolságtartásnak álcázott közönye.

Hát hogy vagyunk. Nem tudom, ön

hogy van, nekem ma reggel nem

keleten kelt a nap, hanem egy olyan

befoghatatlan égtájon, ahol

nem volna szabad fényeskedni.

Jó véget álmodni nekik -

mintha tényleg volna valamiféle

elfogadható nyugalom, ahol

egymásba simulnak a történések.

Nem törnek tovább, nem alkat-

részekben gyűlő bomlás végterméke,

hogy még lüktetünk. Még lüktetünk.

Engedje el a kezem, Doktor úr.

Ideje megtanulnom kelni és járni.

Mert nem számít, csak a felhők

általunk kilélegzett párájába göngyölt

üzenet: nem mi mocorgunk, csak

egy kérlelhetetlen forgás pörget

néhány fektében is mozgó tereptárgyat.

 

 

Csak úgy, magamnak (4.)

A felismeréshez előbb ismerni kell.

Amikor teleöntöd és túlcsordul,

az választás kérdése. Nem az eszköz

alkalmatlan, hanem az a gesztus, 

ami csak azért is belecsurgatná,

aztán nézi, ahogy a sárga lé 

megkeresi a legmélyebb pontokat.

Persze. Választás kérdése,

csobogja az eldugult piszoár. 

Persze. Választás kérdése,

mosolyog a padlón 

a kiválasztott folyadék.

Csak úgy, magamnak (3.)

A paranoia meztelen csiga. 

Mindennek köze van hozzá. 

Minden hozzá beszél, neki szól,

a légmozgás, a harmat, a hajnali csípős

hideg, a gyülekező poloskák, az

elmaradó dongók - igen, a hiány is.

Beszél  hozzá a könyv, amit

olvas, sőt, egyenesen neki

szól ki. A szerzője belőle.

Amikor összenyálkázza a 

dolgokat maga körül, úgy érzi, a

nyálkáját dolgozzák össze a dolgok.

Mindenki ellene dolgozik össze.

Szegény paranoia! Ne szóljatok neki,

hogy kivételesen igaza van, amikor

ezt a megjegyzést olvassátok, 

tényleg rá figyeltek. Maradjon

igazolatlan. Mint a hiányzása amúgy

a bárki figyelméből.

Csak úgy, magamnak (2.)

Az álombiztonsági szolgálat

ma hajnalban kelt jelentése szerint 

egy katakombaszerű vasútállomáson hagytál el.

Mindjárt jövök sugalltad és

elmentél jegyet venni mert a velünk

átellenben üzemelő büfé-jegypénztárban elfogyott.

Aztán nem jöttél se mindjárt se később,

hiába kerestelek, felszálltál vagy

kisétáltál az állomásról, nem tudom -

ott tétováztam a peronon

sokáig, magától ide-oda

zörgő gurulós bőrönd, belsejében

az együtt töltött, behajtogatott évek.

Nagy koboldfülekkel, amit 

nem ragad meg

se a kezed, se a nélküled kelő zajok -

ha a kobold jóra való szeretne lenni,

értelemszerűen rosszul műveli magát.

Szeretném, ha a valóságban is 

ugyanígy művelnéd, ha egyszer arra jutsz, hogy.

Csak úgy, magamnak (1.)

A szépek megörökítik magukat

amikor szépek.

Én csúnya ember vagyok, 

szerencsére nem öröklődöm.

Elemelkedik egy csatornafedél az

alászorult szennyes létől

valahol egy parton, áradás és

zivatar egyidejű játékszereként.

De a zivatar és az áradás is elmúlik.

Az a szerencse, hogy elmúlunk, ahogy

az öntöttvas karikán a purdék

szörfölése -

a csatornafedél is aluszik, és

nem álmodik a lebegésről.

Hiszen ő se szép. 

Hiszen ő se szép.

Törvénybe kellene iktatni, hogy

itt csak a szépek álmodhassanak,

ők is csak addig,

amíg szépek.