Hiábavaló kísérlet, kedves Doktor úr.
Jó véget álmodni nekik.
Az éjjel szikével szurkált vádliknak.
A lufivá fújt hasaknak, ahonnan
lassú és büdös ritmusban távozik.
A zúgó fülnek, a begyulladt fogtöveknek.
A hajnal eljön, és alkonyíze van.
Besokalltunk, kedves Doktor úr,
és ön se kedves. Terhére vannak a
párnacihába suttogott kívánságok.
Az öregedés fenntarthatatlan fejlődése
közben óhajtott mégis és valahogy.
Hagyjon békén a kikelettel, ez az
ágy-meleg a bűze ellenére
otthonos, ahogy az ön szakmai
távolságtartásnak álcázott közönye.
Hát hogy vagyunk. Nem tudom, ön
hogy van, nekem ma reggel nem
keleten kelt a nap, hanem egy olyan
befoghatatlan égtájon, ahol
nem volna szabad fényeskedni.
Jó véget álmodni nekik -
mintha tényleg volna valamiféle
elfogadható nyugalom, ahol
egymásba simulnak a történések.
Nem törnek tovább, nem alkat-
részekben gyűlő bomlás végterméke,
hogy még lüktetünk. Még lüktetünk.
Engedje el a kezem, Doktor úr.
Ideje megtanulnom kelni és járni.
Mert nem számít, csak a felhők
általunk kilélegzett párájába göngyölt
üzenet: nem mi mocorgunk, csak
egy kérlelhetetlen forgás pörget
néhány fektében is mozgó tereptárgyat.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése