Én, hithű hűtlen,
esővel simogatott hűdés ígérem, fogadom, hogy.
Eső vert, tésztásra ázott világom
agyaggólemjének
megkeresem mállékony száját.
Belekiabálok vele a közbe, mintha a
saját szája volna, közszáj, amin
forog.
Mintha bármit érne a szó, úgy.
Hogy jelentünk. A jelentéseink
nem változnak azzal, ahogy
gyűlnek a hivatalban.
Fel- és lejelentünk. Egy Istennek, aki
vagy elolvassa, vagy nem. Fel és le.
Járkálj csak, halálraítélt,
ízületekben a fájdalom.
Mert viharban születnek a legszebb
satírozások. Keréknyomokban
ott hagynak a városom
fényt szivárgó ázott aszfaltján úgyis.
Labirintusában a kijáratot
elkerülni igyekvő patkány -
még bolyonganék, húznám csíkjaid,
fénycsíkjaid éhem, életem.
Besúgó vagyok, aki kifelé sugdos
egy fatörzsből, ahová csontosodott -
hajolj közel. Tedd a kéregre a füled.
A saját szívdobogásod vagyok.
Egy várakozás. Egy csók. Egy kérges,
szélmarta arcomra simuló tenyér.
Ahogy ti mind. Nem különbözöm
a gyökeres elvadulástól.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése