Játékos elmék játszanak velünk -
a társasjáték táblája változó
és megszokhatatlan alapfelület,
ráérezni a megszokás helyett a
szakadékba lépés eufóriájára,
nap mint napi feladat.
Itt egy fa állt, ott egy fűcsomó,
a játszótér körbe kerített
biztonságos dühöngője mellett
egy meghitten otthonos kátyú,
de egyik napról a másikra máshogy
vezetitek az utakat.
A navigációban van valami esetleges,
amióta hirtelen kinő egy ráncfelvarrás
összes kelléke a mellékutcában,
és szembe jön veled az érthetetlenül
minőségtelen Város légkalapács-
zaja, ahogy felbomlik a régi és
átveszi a szerepét valami gyökértelen,
pillanatnak tervezett botrány.
Ez egy ezeréves birodalom pillanatnyi
dicsősége. Tíz napja tart és lehet,
lesz még tíz! A régi világ
elenyészik a nagy igyekezet tüzeiben.
Az erdők is odavesznek. Ismerek
egy szent ligetet, amire kétszer
háromsávos főütőeret fektettek,
meg egy tündérkaput, amire olajfinomító
épült. Valaki bennünk lelkesedik
ezért, ahogy a zsebbe dugott világok
legjobbikában burjánzik a képvadon -
Jancsik és Juliskák tépett könyvének
lapjait a szél lapozza a létezésünk
szélén imbolygó szeméttelepen.
Mégis, van remény. Komolyan mondom.
Játékos elmék játszanak velünk, de
még mindig viháncol a szemedben, meg
a szád sarkában egy kópé kis koszpék,
elringatlak, a vállam gödrében a fejeddel -
pontosan tudom: nem megyünk sehova,
örökké itt forgunk, ahogy a
kerengő dervisek és nincs más,
csak a végtelenbe pördült szédület.
Csak az örök pörgés ereje sodor
bolygót és rajta porszemet.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése