Tükör

Gyűjtöm pördülő kerekem alá utam – mint szívbe csendet.
Kapaszkodj belém, Föld – ne táncoljam szennyes porörvény röptét.
Aki csobban, nem látja, milyen rajzot vet tőle a hullám.
Forgalom-dagályban, város-lüktetésben zöldhullám-lovas,
fényzuhogásban hullámzó aszfalt dobál zátony éj felé.

A város megnyílt nekem, de nem az öle, hanem a gyomra.
Szerencse? Ugyan! Képzeld, rólam lepattan a galambszar!
Az baj, mikor a rutin minimumtávolsága lesz a maraton.
A kedves alszik mire hazaérek, álma partján ücsörgök.
Nem fér bele több – én azért rátöltök. Csak így csordulhat túl.

Szia! Útkereső vagy? Te is a könnyebb utat keresed?
Átölelnélek – de ehhez előbb el kell engednem magam.
Mennyi bódulat fér egy ennyire kiterjedt szerelembe!
Lecsukja szirmod íze a látvány partján dédelgetett fényt.
Nem érzem magam: szégyent vagy elégtételt - téged érezlek.

Gyűjtöm pördülő kerekem alá utam - szívembe csendet.
Rémálomkanyon felett egyensúlyozom néhány mondaton.
Foglalt a kezed! Nem lehetsz hangya, tücsök egyszerre! Tedd le!
Minden varázsszer elfojt - tanulj meg nélkülük lélegezni.
Nem volna könnyebb látni és elhallgatni csak úgy a szelet?
Úthálózat főütőerén áramló – vajon kit alkotsz?
Miért feszül benned, hogy valami nálad nagyobbat mondj ki?

Gyűjtöm pördülő kerekem alá utam - szívmélybe csendet.
Roncskompország vén, imbolygó deszkáin pucsít a kóbor élet.
Konzumbolylakó – tömegcikk-istenségek völgyében járok;
harmincszoros terhem alá tagelt falfirka, óvj meg engem!
Így viszik kincsként maradék színed a feketülő évek.
Labirintus az idő, hiába mérem – máshol jársz benne.
Nem nyitok vitát. Elég becsukni a nyitva hagyottakat.
Ha már kudarc, legyen a legeslegszebb kudarc a környéken!