mélységig erodálom tovább a vésetek
faragott gyanakvását.
Ez az emlékkő egy gyűjtőfogalom.
A kristályos rendbe szervezett
atomi szerkezetekig (bár
elvileg csak mészváz, faragható)
különbözik ege és Istene.
Két utcányival arrébb a Hínajána,
de itt Mária kendőjének szélét
sároznád össze, hogyha
lenne sár.
Itt is vagy, meg ott is -
estél. Felszáradtál.
Az emlékkő nem tudja magáról
hogy emlékeztetni rakták. Belakta a
burján éhek özönnövény magánya.
Azt hisszük, törvények szabta léte van,
a túlszaporulat is törvényszerű:
egekbe nyúló emeletéletek,
égbolt-préselt fosszilia.
Itt járok. Ez a bejárható
önismeret utcahossznyi, mégis
végenincs "vagy és vagyok"-világa.
Jártam már erre, gondolhatnád,
de hidd el, nincs szebb a hangya
rémületénél: hogy eltévedt utak
és Istenek véseteiben. A kupola alatt,
amit végtelenre nyit a véges
illúziók bejárhatósága:
elliptikus pályáin végtelen.
A hangya érzi bennem: egyszer szembejön
majd önmagával. Nem tudni, mi lesz -
de úgy simul a tükörlapra majd,
ahonnan kilázadt, mint aki hazaért.
A város-sztélé szélén hangyalábnyom -
gurultam erre. Tudom. Mindjárt jövök.
(-)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése