A tető bomoljon el. A
szél pofozza le az elhagyatottság
tiszteletlen, fenn felejtett kalapját.
Roskadjon a mennyezet. A padló
mintázott kövein táj-bonsai -
gyűrt hegygerincek közt kanyarogjon
patak esővíz. A legmélyebb ponton
érjen apró, tiszta vizű tóvá.
Legyenek benne elvadult aranyhalak.
Betelepülő emigráns magvak,
füvek és gyomok, cserjék és facsemeték -
széndioxid módjára kösse meg
zöldjük a szentségtelen imák
falak közt bongó visszhangját.
Fusson borostyán az azték, vagy maja
kérlelhetetlenségre emlékeztető
faragványokra. Körbe, a falakon.
Szívja vissza a kő a víz, a gyökerek
rontása révén a belevésett szentségtörést.
Ne látsszon, csak az: valaha
véset díszlett a kápolna minden
porcikáján. Kivehetetlen alakok,
értelmezhetetlen pózokban. De
ne tűnjön el nyom nélkül.
Emlékeztessen.
Ahogy az érintetlen falfülkében felejtett
vasalt utazóláda.
A gondozatlanságot lakja be
a gondos erdő. Szárnyak surranó zaja,
csicsergés. Ágroppanás a szuszogó
sündörgés alatt. Fészkek és tojások,
rókabunda valószínűtlen villanása.
Születés, halál. Elhullott tollak,
egérkoponyák, Csak amit az élet
bősége ad. Járjon ki-be rajta őszi
felhők szomorúsága és déli
verőfényben táncoló pollenek.
Mozaikjait koptassák ösvényt
taposó lábak. Ha az első
levetett agancs is feltűnik a
gyökerét villantó, szemérmetlen
fruska tölgy lábainál - minden veszély
nélkül visszatalálhatsz.
Ha sikerül és kiülsz a tóból
félszigetként türemkedő, tört
talpazatra, érezd:
ez a romlás az épülésedre szolgál.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése