Zsákmányállat

A megkötözöttek, ajtónyitók és
kijáratkeresők egy szűk látómezőben,
kellő nagyítás mellett feltűnnek a retinán.
Csak nem akarod látni. Mert a legtöbb
odamarkolt lélek megfoghatatlan;
a látványhoz az érintés bizalmát
nem köti test. Csak foltokat, úgy ám,
csak foltokat lát ilyenkor a
túlságosan hangolt félelem; akit
rettegtet az a néhány alkalom, amikor
mégis érintés született a látomásból,
és nehezen dőlt el, kettőtök közül
kinek az éhe elragadóbb.

Szabadítottál már. És ebben is ott
borzong a kétely: jól tetted-e,
hogy szakadásra bírtad, elszakadásra
magától és magából a lebilincselt
dimenziót síró elítéltet. Mert mi van ha -
kezdenéd. De ez egy rossz mondatszerkezet.
Mert ilyenkor az van. Ha nélkül. Az van,
amitől a második tagmondatban rettegnél.
Látod. Csak foltokat. Bevérzések, rögök,
elúsznak a csillagaid előtt is, kellő
nagyítás mellett. 

Megkötözöttek. Ajtók lélegzetében.

Szabadítottál már. Lépj tovább.
Egy másik, kézzelfoghatóbb, otthonosabb,
húshoz, bőrhöz, borzongó képzelethez
egyformán jobban illő elragadtatásba.

A régi környék

A kulcs-csikordulás aritmiája,
ki itt belépsz, hagyj itt valami
helyezkedő emléket magadból.
Lépésről lépés. A hosszú udvaron
mosolyog az átjárható enyém.
Oda, hol az egymásra vakolt
álmok ébredő rétegei laknak.
A régi éhek létére vakolt
színek átsejlenek a felső rétegen.
Jó lehet álmodni itt, felhagyva
az ébrenléttel. Réteges pite.
Hagyd itt a helykeresést. Csak
hagyd itt, ejts ki, és helyére talál -
kifújt lélegzet, a többi közt.
Még akkor is, ha csak ezt a követ
ejted múlt-kútba: jó étvágyat.
Megőrzi. Jártál itt. Mintegy a bizony
mondom néked szintjein
helyezkedik, örül a kívánságod.
Legyen szép napod.
Viszed magaddal. A jólesően
sikerült egy réteg ittfelejtést.

A régi környék

szűrt variáció, Nemes Nagy Ágnesnek ajánlva

A kulcs-csikordulás aritmiája.

Ágvégi fényt kifestő levelek.

Az ajtók rendje éh-ritmustalan:

nem zakatol a kint ömlő mi van,

mi van, mi van - itt bent szívdobogás.

Egy mentő ötletnek nőtt itt a ház:

az asztalon kiszóródott cukor

fehér tükrében mosdik a darázs.

Az elválasztás intim paravánja.

Mosolyog, átjárható miénk

térközein a megőrző kié.

Egy pillanatra könnyült senkivé -

az élek éhét nem kulcsolva ágra

egy metszőolló méláz a kövön;

egészen él a ház, lüktetve nő világba

a benne kulcsolt, élhető öröm.

Sale

 

A sorban előtte, neki háttal.

Mert minden sorban van, aki elöl.

Makettnadrágok plázahűvöse

kedvéért tovább fűtött utcák

forgalmi helyzetében dobozlakók,

makettjárművek terepasztalon -

ne nézd ennyire felülről! Neki háttal

áll, aki előtte állt be. A dolgos élet

kényszerszünete. A várakozás,

hogy elkészüljön, aki előtte

ért ide. Meg aki még. Majd sorra

kerül. Amikor rákerül a sor.

A sorban előtte, neki háttal

ugyanúgy elárult életek

gyakorlatias türelmetlensége.

Makettnadrágok, terapeuták,

asztronauták, üres szemű ufók -

ne nézd ennyire felülről, angyal!

A dolgos élet dologtalanul 

töltött percét is őrizni kéne!

A kényszerszünetet. Bár most

tényleg soká tart. Mi van ott elöl?

Mi a toszért nem halad előre

a nekünk rendelt sorra kerülés?

Lazarus

I. m. David Bowie, Nemes Nagy Ágnes, Tandori Dezső

Nézd. Itt vagyok, megint. Magunk alatt.
Az érkezés mivé amortizált.
Történetem van. De nem különbözik
a mindenki által élt botrányainktól.

Nézz le nyugodtan. Nekem se sikerült.
Nem állok, csak vesztenivalókból.
Hulladék, kisded tekintetében.
Ne óvjátok, úgyis rám feszül.

Mindegy, hol éltem. Ez most ugyanaz. 

Csak mintha kissé
műsorszünet volna.

Dáridóvilág helyett a hangyatánc.
Harlekinarcok. Magukat tapogatják.

És mégis. Most, hogy. Így, vagy úgy.
Egy hordalékos Végső Kékhalálban.
Szia, helló. Vagy valami majd
szétfúj. Pont ilyennek. Pontosan.

Pietà

Hogy majdnem otthon. Lépcsőkanyar. 

Feszített léptek éhes üteme.

Akár az ág, a láb izmai fel-

vagy leemelik, test föltámadását.

De nem keresztről. Keresztútról

talán, a szomszéd utca vert, repedt kövén

hevert a sárból ékülni tapasztott

romlékony test. Fakó amfóraforma.

És majdnem otthon. A fény csinálja

meg, vagy a tér szép árnyat árulása?

Szinte mindegy. Hogy hártya, avagy

toll. Valami hulló. Perzselt. Perzselő.

Húsvéti nyár. Hogy majdnem otthon.

Mégis. Miféle bocsánat, ha hullt

szárnyak anyagán ott borzong a mindegy? 

Hogyan nevezd a vége nincs világ

ölében gyászolt majdnem-hazaérést?

Keresztút, hegymenetben

Ahogy kienged a fáradtság, az izmok 

szinte elfelejtett állapotba merülnek.

Az ellazulás meglep, mintha 

most foganna csak az érzés.

Mindenki azt hiszi, beszélgettek, ha már -

pedig lyukas zsebek. Mit mondhatna 

mindenki keresztjét kőnek támasztó

mindenki kövét keresztre feszítőnek?

Egyesültök a lihegésben.

Ebben a zajban amúgy sem hallanátok. 

Az építkezés a hegylábra is terjed,

rákos daganat a sziklahátak

klinikai fényében -

kitárulkozó adathalmazok hullámai

nyaldossák a soha nem alvó,

fennen tartó traverzek

burjánzásait.

Ahogy kienged a fáradtság, minden

úgy születik, mint kegyelem 

a keresztúttúra végén -

bár az is örök ismétlődés:

minden templomban, minden áldozás 

fölé újra odafeszül.

Szöget csikordul a fa, a mozdulatlanság

meglepetésében szóhoz jut a kő is:

élvez legörögni. Csak azt éli -

ahogy nektek örök

mindörökkönörökké örök

a kínba taposott hegymenet.

Lejárt a pihenő. Ki ki a maga terhét.

Mozgókönyvtár

Az összes felfelé cipelt módosítása -
szortírozni a fejben teli zsákot. A katalógus
nem felejtett resztlijét. A nehézkedés
felszámolása jönne. Tornyosul a feladat:
letenni a fel nem emelőt.

A nem felejthetőt. Pedig igyekszel egyre
komolyabb hézagokban keresni, az
elmozduló polcok közti résben
a rövidebb utat. Liftet, hiszen a grádicson
fölfelé lehúz az olvasat.

Könyvtárak vannak a fejedben, szekrényeik
közt hűvös, távolságtartó hallgatás.
Kimerült csönd, a nagy viták után.
Mert meggyőzhetetlen a másik kiművelt,
világot akaró meggyőződése.

Felfelé mozgó - értelemszerűen el
kellene engedned a meg nem győzhetőket,
mert a csendjeik közti szelephézagokban
egyre vastagabb rétegben ül
a por a porhoz kétségbeesése.

Varázslóinas

Kivagyiság és pökhendiség és
kihaénnem számos alkalommal
vezettek keservest énekelni
kísérőzene szembeszelek
szánalomszoknyája mögé.

Még ilyenkor is mögé - nem te
voltál a városkoncertterem
jégbe hűtött koktél szólistája.*
A kórus voltál. Összefoglaltad
a mások által légbe rezgetett
feszültséget kottázó szólamot.

Vidd mélyebbre a hangod -
ez még nem a korodhoz illő
mesteri tónus. Az inasa játssza
el így mindenki szemében
a gazdája nehezen megszerzett
drága hitelét.

Kivagyiság, versenyszellem és
a startkőnél ragadtak gyávasága -
idén sem hívtak a Ringbe
a titkon remélt szerepben
igazi színpadon a lényed
szivárványát kiénekelni.

*Igyekszem úgy intézni, hogy a mellőzöttség alaptónusa ne akarjon ennél is újabb verset - legyen ez az utolsó ilyen. Ennek a (csúfolódjunk) alműfajnak az általam írt legjobb példánya Farkasnémaság címmel 2020 áprilisa óta díszeleg e blogon.

Nem a vége

Az elhasználódásod néz körül és
amikor az elhasznált várost rögzíti
magában és magának; vagy épp az
épülés közben lelepleződő vázakat
(hová csupaszul majd teljes egünk)
a közel érzett éjszakára gondol.

Csakhogy a te saját, privát, kiérdemelt,
tehát büntetésül kapott csikorgásod
kereste tükrökben a város torz
karikatúrája látszik - a körmöddel
ingerelt üveg hangját te választottad
a látványhoz háttérzenének.

Megöregedtél, apa, és a kint
összesvilágából most benned ez
a nem túl gyöngéd zajokkal csikorgó
leharcoltság rezonál: a forróságtól
sülő, pöndörödő városszalonnabőr
ipari illatában izzod a magad ízét.

A világ amúgy fiatal, a sejtjeiben
még sok a vendég - békahadak
fuvoláznak, sáskahadak hegedülnek,
de a bóbiták bimbait már nem neked
ringatja az alkony az elpihenő
szillevélen. Csak ennyi a lecke.

Az elhasználódásod néz körül, de ez
olyan, mint egy szemüveg: levethető.
Kortyolj más ízt, amikor tósztot
mondasz a nélküled is kétségtelenül
finisébe forduló (de messze nem a vége)
Holocén Kihalási Eseménynek.

Van egy ősrégen született ellenpontja e hozzáállásnak.

Semmi művészet

 Varró Dániel: Minden olyan, mint minden c. versére

Amúgy nincs bajom az oda nem
figyeléssel. Még mindig érdekel,
hogyan mondhatnám ennél
pontosabban; pontosabban
érdekemben áll a pontosság,
a pályaudvarok és menetrendek
ideális esete vonz, ezért élek
magamra szabott menetrendet,
pontosabban igyekszem keveset
késni magamhoz képest.

Úgyhogy a VarróDaninak egyáltalán
nincs igaza, azaz igaza van, csak
egy másik versében, minden nem
olyan, mint minden, mert például
az anyukám demenciára hasonlító
szókratizmusa csak önmagára hasonlít;
egyszersmindenkorra leszögezném,
de azt is ejti, fel, valahol van, a
Jóisten szerverein ez a rengeteg
felejtett szó, emlék, varázslat,
a kíméletlen tapasztalattól kizsigerelt,
jólnevelt gyerekkorom.

Bár az izé, mint arspoética
nekem is tetszik, az összeszorított,
pengforma ajkak formálta
keserűség helyett - nem annyira láva,
inkább sár, pontosabban talán
kelt tészta. Mert olykor kisül valami
belőle. Amikor az anyukám mégis
rácsodálkozik, találgatás helyett rátalál
a kiejtett szavakra és összenevetünk;
ha majd emlék és varázslat lesz,
mert mindig ez a vége, erre emlékezzünk,
erre, ne másra: a semmire nem hasonlító,

felszabadult összenevetésre.

A hadjárat végén

Győzelmi jelentésünkben túlzás
nélkül állíthatjuk, hogy a
rugalmas elszakadás a valóság
fenyegető nyomulásától
teljes sikerrel zárult -
akár egy elviselhető veszteséggel
zsírozott bunkerajtó.

A végső közel, ez a harc lesz, és
győzelem, már gyakorolják
hadaink a diadalmenetet,
fegyelmezett, tömött oszlopokban
kiteljesül a tartós béke:
örök világosság fényeskedik neki.

Szórhatják ránk a mémek
fizetett propagandáját,
a kiporszívózott szőnyeg
bombázása a besározót
sározza össze - legalábbis
a hadak állását kirajzoló
térképetájainkon.

Hiszünk a teljes és végső -
de ezt már mondtam. Most
harcosokra van szükség,
törvényt bont, de eljön még a
narancssárga minapunk,
kiteljesül a jóslatok
dodonai tartalma:

aki lámpást gyújt, az
sötétséget is teremt körülötte.

Pünkösdfalat

A város összement, túlhordott létkeret,
gyakran mosott zokni. Megalvadunk,
a nejlonszálak rugalma vesztett szakadozása
ízetlen tréfa, anyagfáradás - vagy
pusztán a megszokott utak rézkarcmagánya.
Holott akármelyik kanyar után
szembe jöhet az angyal, nem fakuló
tollainak botrány tapostatása
a kerekek alatt, a galambdögség
őrzi és fel is mutatja a repülés óvatlanságát.
Kiárad és kiárad. Tollból vetkező
szent lélegzet almacsutka verdesése.

Kívántál galambhalált már*, így érzed
tarkódon a pallos élét. Immár ötvennyolc éve -
vagy majdnem annyi? Holott akármelyik
utca végén kinyílhat valami ismeretlen
térképetáj, eltévedésed tény és vágyálom
egyszerre, mert elgurulsz mellettem,
aki a pillanatba fagytam, alvadó tetem,
zoknilukadás, városmakett a vértelen,
ismétlődő seholban. Most megint
melyik vagyunk? Ki érzi úgy hidak szabdalta
romtestét magára csavarodni,
mint egy istenverte csigaházat, amit

egész súlyával hozni, vinni kell?

*A vers, amelyben galambhalált kívántam.

Enged

Égtengerfenék

sínekkel karcolt mélyén

légszűrt ragyogás.

Lator-világaink

feszített tükrű arcán

harmincezüst fény.

Júdáscsókban is

sínszálak szabta pályán

ringó kegyelem.

Égtengerfenék

mélyéről rugaszkodó

fényléleklétra.

Arctalanság

 Kertész Imrének (oda, ahova)

Bárki lehetnél. Ez a bomlasztó
alapállapot amúgy üzleti érdek -
tényleg bárki odaképzelheti magára
azt a párducmintát.

Ez a felszámolás amúgy hatalmi
alapgesztus - bárki
képzelheti úgy, izomból is
azt a vicsorgó ösztönt viseli.

Odaülhet a bárki, odaállhat
a diorámák egy pillanatába,
legalább a képzeletében. A térben,
ahol a vágyaid időbe csomagolnak.

Konzumbolylakó -
tömegcikk-istenségek
völgyében járok.*

Ha kiszabadulok valaha, ezt hirdetem
filippieknek és korinthosziaknak.

A kirakatok és léteink babáinak
éhek töltésén túl is arctalan,
fényektől ékes boldogságát.

*A beillesztett haiku eredetileg Birtalan Zsolt egy képe alá született haiku-füzérből való - egy szűkebb formája ennek bekerült anno a Shizoo-kötetbe is.

Tegnap

Elindulásunk indulatteli,
mert készülődő hazaárulás-
pecséttől foltos, leevett ruhában
(akár menetből hulló csillagok)

esélytelen kofák vagyunk a Nagybanin,
akciósan sem kell kiárusított
resztli otthonunk ma senkinek -
tegnapi kifli. Nyúlós tésztapép.

Elindulásunk indulatteli,
portékánk úgyse fogy - ugyan kinek
érné meg ez a sínszálakon
gyökkettővel zötyögő csődtömeg?

Pecséttől foltos, leevett ruhában
szégyenkezünk az armaniközönyben,
vezérürünk gyarmat-cupákja sem
fogy itt, csak mélyen ár alatt.

A várost kettényíró ár-folyam
felett zötyögve, hazaárulóban -
bárhova gurulsz, itt mindig ugyanott vagy:
nyakunkon ragad. Megfőztük. Megesszük.

Szuverenitásvédelem

A tévelygéseink köbkilométereit
cellasikolytartalom füstölgi össze.
Nem vetkőztük le az ősi reflexek
hónaljban bevágó darócruháit.

Megvédenek magunktól, hiszen
tényleg veszélyt jelent a szívható
tavaszi zsongás - még a végén
összekoszolja a térkőmezők réseit

valamiféle lázadó, pipacs szabadság.

Még a végén csak bőrökhöz érő bőrök
gyengéd veszedelme. Megbocsátás
és a legelső szeretet, a legnagyobb,
ami az inkvizítort is gyöngéddé ölelné.

Levetkőztetett lélegzetvételek
veszélye szaglik - az igazat mondás
brutális kísértése. Megvédenének
az ébredéseinktől ezek a keserű
ízzel otthonos, régi reflexek.

Szuverénszarvasagancsaink
díszelegnek az újra belakott
régi vadászkastélyok falán -
megvédenek magunktól, hiszen
úgyis csak egymást böködnénk
az értékes, sérülékeny trófeákkal.

Ne hagyjuk. Könnyű ezt mondani!
Magunkat nem kéne uralkodni hagyni.
Mert mind vagyunk az út, az igazság
s az élet helyén az összes ősi jussok.

Világzenész

Mikor találkozunk, elnémult műhold,
perdületet veszt a súrlódástól,
elég a légkörben -

valódi mivoltod megsemmisít.

Pedig a rajongáson túl
látom a vonzó szerepek
összehasonlító geometriáját is -
a pályarajzot, mert hisz te is
valami nálad nagyobbhoz gravitálsz.

Valójában lenne mit mondanom, de
ez a per tu is hamis, nem jön
élőben számra a te - mintha nem is
beszélném a nyelved.

Pedig látom, nem a rajongás
bamba bociszemére - tényleg
pezsdítő eszmecserére számítottál.

De erre képtelen volnék. Elnémult,
jelet vesztett műhold.
Pirulok. Szűzlény, ha baszni visznek.
Égés, mondom - a megsemmisülésig.

Szerintem mindkettőnknek jobb,
ha úgy teszünk,
mintha ez itt meg se történt volna.
A várva vágyott nagy találkozás.

Munkálkodások

Bontásból törmelék jutányos áron,

ostrom vagy prosperáló érdek omlasztása,

Isten az atyám, még a Szent Tereink is -

a márványborítás egyben leszedett

újrafelhasználható reményei:

hogy az öröklétnek. Vagy legalábbis

egy újabb hetet kibír még a hitetlen tűz alatt

tartott erőd, ha kevés oroszlán

bújik kazamatába a szakadatlan,

megafonba üvöltött puskaporszagban. 

Bontásból származó egérnyi érdek:

bennünket is csak a megmenekülés izgat,

csak az el innen, ugyan hova -

bár még tart a szentmise, ne fészkelődj,

énekeld, hogy szent vagy, uram, szent vagy,

ne hagyd szét híveid a bajban.

Hogy az öröklétnek szóló munkálkodások

az Ötödik Birodalom vereségének évében

befoglalják a hit vidámait

az összevont szemöldökű, golgotai keretekbe.

Bontásból rakott új paloták

fészkes fenéi gyűlnek, akár a megadás

a Második Ostrom zsoldos szégyenébe.

Kevés oroszlán, vagy szétfutó egér-

had bomlik téglapor rakaszokba így,

beszennyezett egek. Ne kukacoskodj,

nem képvisel értéket a túrás.

Hogy az öröklétnek képzelsz, természetes,

de pillanatnak élsz. Legyen áldott emlékű

áldozattá, súgod, megint valaki más.

Átirat (harmadik félidő)

Velem vagytok a gyávaságban,
megszólalásokra göngyölt hangfogók
tétova gyermekei -
de most annyi harsány és öntudatlan
öntökönlövő harsogja magát
rekedtre, hogy szinte
lázadásnak tűnik csöndben észrevenni

a lepukkant kanyar után az
ottfelejtett, míves házioltárt.
Kertek robbannak a gangok
gyalogsági négyszögeibe,
függőkertek sorozzák a függést -
miközben ez a tavasz is túl hamar érik
kiürült szemű anyává. Páratlan

 
és még páratlanabb lényegünk
kivagyi templomtorony kiállás
szeretne lenni, égölbe tolt fütyi.
Mert vetkőznek a lények, a köldökök
alatti alhasív és finom csontú hátak
ifjúsága nyaldossa körül
a megszokásra göngyölt hangfogást.

Meg kell dolgozni a tisztes gyávaság
megadásáért. Hisz tartozunk vele
a felszámolásban kiürült szemeknek -
olyan öregnek érzik önmaguk,
magára hagyott, kárhozatra szánt
fél pár lakkcipőnek a postaládák
mit keresünk itt mi tetején.

Futármeccs

Azért ilyen
mert nem fogott a tollam.
Elbújt a ceruzahegyező.

Más típusú labdához szoktam.
A fű holland és befújták vakondriasztóval.
Mert megint nem nekem
lejtett a pálya.

Mindenki szereti a focit,
meg a verset.
Nincs kőbe vésve, ki
milyen poszton játszik.
Látszik a védekezésemben a fejlődés,
de lássuk be, a jelzőket illetően
még nem elég hosszú a cserepad.

A saját nevelésen túl
ígéretesek az igazolások.
Van egy elvárás a felnőtt szinten,
kell még a posztokat alakítani -
de a legfontosabb szerintem megvan
mind felszerelésbe'
mind infrastruktúrába'

hogy ha kifutok a pályára,
a lelkesedést lássátok.

Dúdoló

A mindenféle szürkék közt a színes:
a kis galamb remény a verdesés felett,
mi kivonások! Ekvivalens így ez:
a nem remélt elég, s hasonló összegek -

alighanem mi szédülünk, ha ingyen
alkonyzuhan ma ránk a habzó szédület,
mi fénybe-gurba csíkozás az ingen!
Szabadmadárdög írt, fénylő aszfaltszelet -

az összezördült belbudai házak
alatt a fonnyadás, felett a kényelem -
lázad komám, hát hogyne! Persze! Lázad.
Lényegtelen röhög a sörhab lényegen.

A tükrözött világ viselte fények,
jó kis viseltes ég, amúgy istentelen -
elengedem a tartozásod. Tényleg.
Szevasz tavaszvigasz. Szevasz, kis életem.

Égmély üreg

Nemes Nagy Ágnesnek

Lakik itt valaki, a szálló por
felületének hártyavékony redőiben?
Lakik itt teremtmény? Vagy folyomány?
Valami kőgolyóra rajzolt,
lélegzettől borzolt tévedés?

Eltévedés egy elme képzelgéseit
leképező adathálómodellben?
Honnan és hova tart, a por a porból,
ha itt lakol - ha egyáltalán lakol?

Az értelem gyümölcse virágkorában
fagy észak csókjába - látod?
Árnyékká váló tükörkép, milyen
formákat ölt a formátlanságod?

Valaki bennünk
úgyis lehetetlen
útvonalat választ.

Valaki bennünk, ha ebben lakik,
ha eltéved. Csak úgy talál haza.