Hazaér

Kedves hűséges olvasóim! Most úgy érzem, tényleg ilyen kiürült doboz vagyok csak, önismétlés, kényszeres magamban mormolás, ami kihallatszik. Ideje ezt kimondani, akkor is, ha ez a befelé pörgés időnként (érzésem, vagy lehet, csak óhajom szerint) teremtett értéket. Nagyon sokáig egy jóízű közönségmag figyelhette, amit művelek, és van, aki azóta is velem maradt, akinek nem lankadt a figyelme. De a kedvetekért sem folytatom, mert úgy tűnik, ez véget ért, talán már hónapok óta - megéreztem a reggeli rituáléimban a halottvirrasztás-szertartás szagot, ideje befejezni.

Itt szeretnék egy téves megítélést teremtő tévhitet eloszlatni. Soha nem publikáltam Hegyi Zoltán néven, az e név alatt megjelent irományok tartalmát (Mandinertől Magyar Nemzetig) nem rajtam kell számon kérni. Az elvi sík aláírást is csak egy azóta teljesen felszámolt blogon, a Hátsóablakban használtam, tizenévekkel ezelőtt. Az a nem túl terjedelmes megjelenés-lista, amivel rendelkezem (elsősorban a Napútban, print és online) Hegyi Zoltán Imre névvel lett szignózva. Ezekért máig vállalom a felelősséget, úgy is, hogy egy markánsan konzervatív felületen díszelegtem velük - egyszerűen ide volt ismerősöm. A könyveim közül az első kettőt szintén ez a kör támogatta (bár jelzi, mennyire álltak mögém, hogy Szondi György Cédrus Művészeti Alapítványa égisze alatt jöttek ki, mintegy a szerkesztő kvázi magánügyeként), a másik kettőt kedves rajongók fizették ki helyettem a Dr. Kotász Kiadónak. Ezeken kívül vannak még a blogok... amelyeket elértek innen az oldalsávból. Blogbejegyzést írok még. Azok az élményeim foglalatai, felejtés ellen. Másik liga...

Erre nem vesztegetnék több szót. Kérdezzétek meg a megítélést gerjesztőket, honnan tájékozódtak, és milyen érdekük fűződik a besározásomhoz. Meg kell mondjam, hogy engem ez egyáltalán nem érdekel. Azt is leszögezném, hogy ez a terjedő pletyka egyáltalán nem játszott szerepet a meghozott döntésben.

Lehet, hogy még elbabrálok a kész anyaggal, lehet, valamikor könyvekké formálom őket, de a csinálás valójában tényleg meghalt bennem. Kívülről nézem magam közben. Kívülről néztem, hogyan írom meg ezt a búcsúverset:

Lassan kiépül a szavaink menhelye bennem.
Már nem akarnak. Felkelnek reggel, van amelyik
rágyújt a kávéhoz, van, aki teát iszik
sok mézzel és citrommal. Mint egy nyugdíjasotthon,
ahol az egymást jól ismerő lakók nem rágódnak
az egymásnak sokszor elmesélt, jól ismert emlékeken.
Kiolvassák egymás tekintetéből a lehetőt, megtartó
lassú egymásra figyelésük minthogyha tényleg
azt lesné, ki lesz a következő - a kiejtések
borzalmas, szembesítő játéka helyett végre
melyikük pihen meg legközelebb, békében nyugvás
feledésében.

Elnézem ezt a sokszor fénylő, árnyékot vető várost,
már nem akarok. Újabb szavakat csomagolni ugyanarról,
az ezertorkú éhség rabszolgájaként.
Mint egy óvoda kerítése, olyan ösztönösen határt
szabok a kerekek alá rohanásnak. Guruló labdák
pöttyös pirosát sem kergetem, hogy visszadobjam.
Legyen másé a terep, ami tényleg sose volt az enyém.
Páran még szeretik ezt a sósperec ízű bánatot,
de a falat kötelme helyett most már jobban esne
egy korty a némaságból. Tekintet nélkül, lehúnyt szemmel
hallgatva a szférazenét.

Viszontlátásra az utakon, 

a csillagos ég alatt, 

az olvasott öröm megosztásaiban! 

Köszönöm a figyelmet!

Hegyi Zoltán Imre

A legjobb barátod

Rudinak

A rendeleti kormányzás újabb áldása:
törvényben köteleznek,
hogy legyen egy képzeletbeli barátod -
mépedig ugyanaz, mint az övék.

Ezzel együtt diszkrét és kedves,
nálad jobban kezeli az adataidat,
jót akar neked, hihetsz neki,
az érdekedben jelent.

Minden értelemben az érdekedben
áll, hogy legyen, nemcsak azért,
mert büntetik, ha nincs:

hiszen egyedül vagy. Mint az ujjad,
egy buborékban egymást zavaró zaj
lájkbajnokaként, szétesett
család zárványa, egymást firtató
figyelmek hiátusában.

 
Legalább lesz, aki tényleg meghallgat
eztán, legalább nem magadban beszélsz.

Előérzet

Lassan összeér szerep, szereplő,
egy lárva hagyja, bábozzanak vele;
a szürke éhes, borzongó eget nő,
alföldszint pendül, lazult küllőzene -

a széllel néha terhes mérge jön
az egymást furdalni ingerlő ősznek.
Helyezkedünk. Majd nagycsütörtökön
sem ül melléd, aki ma előz meg.

Kereszt csak dísznek, megváltás se lesz,
remény és félsz most egyként elereszt:
hogy üdvözülne? Éh, nem pisla lélek -

lassan összeér szereplő, szerep,
az összeférhetetlen mérgek fékezett
reakciói szintúgy összeérnek.

BúraDerű

A nyelvében élő nemzetközi nemzet
(rés a résben, munkagödör-bástya,
kifordítom-befordítom, nem tömődik el)
Fertő úti kalandjában pont az volt a szép,
hogy nem volt kaland. Szokott rutin,
abált szalonna, hagyma és kenyér volt,
akkor is ha gőzgombóc, vagy gyóza,
illatos-omlós, édes-savanyú
honlakás a vaskos vereségben.

Idejöttök és megtanultok tőlünk
(vendég és munkás, családtag és bébi,
pocaklakásból másodikszülött)
nagyon hamar pont úgy magyarogni,
ahogy mi szoktuk. Szokott rutin:
panaszhangolt búbánatos búbán
géplován vélt elégtételt keresve
előz, üvölt ki, töri, de így is értem -
az akcentusa megröhögtetett.

Testvéreim az Urbán gügyögésben!
(Apák, fiúk, leányok és anyák,
repeta-taták és repeta-nyanyák)
Legyünk már egy picit szabadabban
felszakadó egymást röhögések,
tortakrém, tejszínhab, gesztenyepüré,

baklava-bülbül, bubble tea -
ürítsük fenékig, hátha elfogy egyszer
a rossebette belebútt-a-gyász.

Hommage

Pont az a cédrus fenn a hegyen,
Libanonban, majd két kilométer magasan
tengerszinttől, Tripolisz mellett,
naplementekor.

Bár ez nem cédrus, huszadannyira
van csak a sós víz színe felett,
Budapesten, napnyugta után,
tűzfalak öblén.

Pont az. A magány nem nevezett,
mégis, léttűrést lengő ágboga.
Elszakitás tájtól, társtól, koronák
féltésétől a kőbe.

Pont az a "körben az angyalok ülnek",
galambszárnysusogás, és csíkokban
a száradt tanuságtétel:
a gyűlő guanó;

pont az a hegedűszó, valahonnan,
gyermek gyakorolhat, biccen a dallam,
fals húrhang téboly-felsőn -
éjjé tölti magát.

Esőmenet

Ha adta volna az este amit - vagy legalábbis
angyali makacsság fogadta volna el.
Sem ez, sem az. Csak lépcsők felfelé
az öröklött negyedik emeletek pudvás
magasába. Ahol jól kiaszabott árny-
fényjátékból megformált torony
az üres égben kurkászó ujjait
juszt se ejti ölbe.

Ha adta volna utca és arány - vagy legalábbis
a tócsák tükrén egy késett nárcisz-érzet.
Sem ez, sem az. Csak mítoszfogyta árny-
fényjáték jelentés, háttér nélkül;
az ipartelepben árut pakoló
napszámosok esti túlórája
önjár, hajtja, még hajtja magát -
talán az éjfél összehajtogatja.

Fénykalickák, hideg és meleg - vagy legalábbis
villanykörték egymást elárulása.
Sem ez, sem az. A felfénylése mentén
csak annál erősebb árnyék kél, alant,
alantas és felettes. De aki fényt gyújt,
sötétséget teremt körülötte -
nem villany kell ide. Nem díszvilágítás:
otthon-íz parázs.

Ha adta volna. Emlék. varázslat - vagy legalábbis
a tisztesség szerényebb látomása.
Sem ez, sem az. Látványos és hamis
pátoszgesztus kőből, hajtott fémből.
Az áldozatok végképp tehetetlen
mit sem érésére rászegezve.
A párában több sóhajuk lebeg,
a pályaudvar-parti szösz-sötétben.

Ha adta volna önmagát - vagy legalábbis
az önmagának képzelt szerepet.
Se ez, se az. Vénnek való vidék.
Az emlékekből szőtt városok
párálló, vándor denevérpalotái
ahogy belakják a foghíjtelek
sarában parkoló gép-lépték felett
elborult eget.

(-)

A lárva éneke bebábozódás előtt

Barátságosabbnak is érezhetnéd
a teremtő közönyét - hiszen létezni hagy:
a vágyakból és éhekből gyúrt
tükörkép megtestesülését.

Semmi személyes nincs abban, hogy
valójában nem vagy személy,
de mivoltod ily módon tisztázása
nem ad felmentést a roskadásig
rakott asztalok mentén feneketlen
éhek dédelgetésére.

Azaz, bár léted kissé fals,
összeharapdált almacsutka, mégsem
tehetsz úgy, mintha csak a harapó
idő vasfoga volna a hibás:
telt, és ürült, ahogyan nincs
írva, de te mégsem változtál
a mesék elképzelt létrugói mentén.

Kilences szám vagy a kaputelefon
kezelőpanelén egy nyolclakásos házban -
de egzisztálsz, öreg, és ez a lényeg,
hátha egyszer tréfából, mégis,
vagy tétova, részeg véletlenségből,
mert félrenyúlt, megnyom valaki;

és végre elhiszed, hogy ennek a közönynek,
a többi élő méltóságához méltó,
elengedő derűje van.

Mínósz labirintusa

Ne fáradj, úgyse érted,
mű vészekből kimentett,
miért falnak fel éhek,
melyik kanyar mögött,

a csattogó fogaknak
ha élén acsarognak,
vég nélkül végbe fognak,
nyögünk, nyögöm, nyögöd;

megírva DNS-ben,
mű vészekből egészed,
ne fáradj, úgyse érted,
jártunk már erre, nem?

ellobbant ösztönélet

mű vészekből kimentett,

mű vészbe visszaejtett

fonál-szál életem.

Zoli második levele a farizeusokhoz

Szóljak bár emberek vagy angyalok nyelvén,
ha nincs benne hazugság,
csak sár vagyok, elpattanó húrok.

Legyek bár próféta,
ismerjem az összes titkokat és
minden tudományt, legyen akkora hitem,
hogy hegyeket mozgassatok miatta,
ha hazugság nincs benne, mit sem ér.

Osszam el bár köztetek minden tartozásom,
vessem oda annak, aki követel:
fénylik, árnyéklik, tökmindegy, ki fizet -
hazugság nélkül nem használ nekem.

A hazugság színes, jóságos látszat,
féltékeny, kérkedő, gőgös koromban
fűszere a Földnek.

Tapintatlan, önző, haragot generál,
de csesszétek meg, nem jövünk ki nélküle.

Mindent eltűr, mindent elhisz,
mindent remél, mindent elvisel?
Ezek vagytok ti. A hazugság virág.
Ajándékba adom. Illatos.

A prófétálás töredékes,
a nyelvek dadogás,
a tudomány humbug, ha elenyészik.
Keress neki egy megfelelő vázát.

Amikor még gyermek voltam,
ösztönösen, mint a gyermek,
csak magáért, mint a gyermek,
úgy hazudtam, mint a gyermek,
mint a vízfolyás.
De mikor férfivá nőttem,
elhagytam a gyermek szokásait:
beleszüremlett az érdek is.

Még csak tükörben, homályosan -
de lesz, hogy színről színre festjük át.
Most csak töredékes a hazugság,
Mit is hazudtam? Hol is hagytam abba?

Úgyse marad meg? Hit, remény,
meg a többi legyintés elenyészik -
de a hazugságra emlékezni fogtok.

Kompon

A szeretet sokosztatú és nem
titoktalan. Úgy kéne, de bele
sajdul a nyárutó varázslatába
az őszülés első pár haja szála:
arany levelek ezüst víz felett.

 

Úgy kéne. De pont a szeretet elé
von látszatot a szeretet. Szellőzést
az évek kíméletlen, gumilepedős
öregszagára. Protézist a szájba
a szerelmetes hazugságok
rontása-szabta, szuvas fogak helyén.

Úgy kéne. És van is úgy, hogy
a szeretet igazi arca éles,
kegyetlen, pofonszerű. De ez
nem tűnik sose szeretetnek.

Pedig sokat tűr. Nem féltékeny,

nem kérkedik, nem gőgös -

csak nincs tekintettel a látszatokra.

Mint mikor mégiscsak megmutatod 

a folyón kötéllel vonszolt kompnak
teljes, avult, pengő cimbalom,
veszésre ítélt fuss-el-véle végét -

mint mikor tükörbe nézeted

a rajta utazó, tanácstalan,

tehetetlen örök-gyereket,

értetlenül, amint kompország

süllyedő ölében ringatja magát.

Öregség

Azon az egy lépésen hidd el,
nem múlik. Még épp besüt. Még odaég
a megfelelő tekervénybe az árnyak
ünnepén ez a renitens, reményre okot adó
látvány. Még épp besüt, a két ház
között hanyagul ottfelejtett résen.
Ha vallatótiszt lenne, bevallanám. Ha
verőember, ütnie se kéne. Csak egy
csík napfény. Felszívom. Köszönöm.
Ha szerelem volna - ebbe most nem is
gondolok bele. Szakítópróbának épp
elég a szürkére vetülő szürke elől való
közös bujdoklás színt keresése. Színt vallása,
mondanám, de nem hit. Hanem prizma.
Bármelyik lépésből szivárványt csinál.
Azon a két lépésen semmi nem múlik,
hidd el, a jelenségnek akkor is véget vet
a kérlelhetetlen pörgés magunk körül,
az állandó, keserves szelfikényszer,
ha csak állsz ott, hogy ne még.
Ne múljon el.

Öregség 

Szűrt variáció, Nemes Nagy Ágnesnek

Nem múlik rajta. Még épp besüt.

Az ablak mentén egy csíkban a padó

valószínűtlen ízzel felragyog -

fejből idéz egy másik ablakot

ahonnan hársfa, aranyló kevelek,

mikor az ősz még lélegzik neked

vagy pontosabban: szinte bárkinek.

Csak egy csík napfény. Felszívható,

mámoros öröm, egy csíkban a padló

szegletén, pászmás fénytócsa csend

az elfogyó, elfonnyadó időben.

Esőcsepp-bontott fény elégiája -

a szélén enyhén színárnyék dereng,

a nincs is ott, csak képzeled, szivárvány -

Az ősz, akár egy leselkedő járvány:

hát lépni kell. Mert sem az odafent,

sem ez nem áll. Nem múlik rajta, végül.

Elmúlik-e. Vagy nélkülünk egészül. 

Beszélgetés szeptemberben

Borsik Miklós: Átoknaptár/szeptember

Számozatlan

Nyomul a furdalás, a járatlabirintus
folyásos alján. Lásd, honnan folyik.
A dúcot az elméd tévedt
felén, ahol kelt. Annyira
gyorsan, ahogy a villámárvizek
táplálják egymást, tévtan, konteó,
keresd a forrást. Pontosan kitől.
Ahogy az önostorozás, a szóra szó
lejtésére rezonálva befutotta
elméd kerítésfalát. A lelkifurdalás
repkény módjára nedvet hasznosít -
mondd neki, hajtásban a nedvnek,
nem te. A keltő. Az ültető hibás.

(-)

A vers keletkezésének körülményeit kicsit körüljártam egy asztalfiókás bejegyzésben.

Szabad Akarat sétány 42.

Senki nem tehető felelőssé, hogy egy
pitirámában találod magad, nézve ki
a saját vacsoracsatából. A sok pásztor
mind muzsikál, a napkeleti bölcsek
is orrnyergükre tett szemüvegben nézik
a térbe lógatott girlandok barnaságát.
Valahol minden betekintő kitekintés
születés - kisdedgügyögés vár odafenn
egy máriapotenciál kezében. Nem
érdemlem ezt a kegyelmet, gyermektelen,
tovább adhatatlannal terhes, pásztor és
háromkirályok furcsálló tekintetében
lábalok elkerülhetetlen átadás felé,
pásztor, bárany, józsefpotenciál néz,
hogy mit keres itt a bűnbe csomagolt,
ördögfattya junkfood. Mit keres itt
az éhség készen rendelt gyávasága, mit,
a megállított csillag vad égisze alatt,
és miért egy csatakos vénember hozza
a legszentebb megistenülésbe. Elnézést,
pardon, nem is vagyok itt, csak jászol,
ökrök, egy szamár a hálószobában,
enyhe vagyonszag, jézuspotenciál -
legyen, ami van. Még nem a mese vége.
Lefelé is ezt a befelé kilátó, nevetséges,
bádogangyalszárnyú, néma liftet használd.

Van egy rendkívül fontos ikerverse - szerintem a kettő együtt él igazán.

(-)

A harmadik napon

A zöld aggályokon nem látni át.
Valami készül. Túl azon, ami zöld.
Valami nagyobb. A növény is mindig
valami nagyobb. Nagyot akarna.

Szünet nélkül növekedne. Minden,
a csontosodás is része, a szijács -
a Paradicsomkert szűnése közben
kilátszó barna száradások. Szárak.

A növény mindig valami nagyobb -
de olykor nem a belekódolt vadság
eszi. Idő előtt. Vagy pont időben?
Szűnik a kert - pedig létre se jött még.

Észak idecsókol. Szél támad.
Borzonganak. A zöld, meg az ezüst.
Mindjárt a tél jön. Az aggodalmat
csak a fenyők őrzik. Majd. Csak a fenyők.

Hogy másnap megint. Rágcsáló szájak.
Gyökértörő paták. Valami készül,
valami nálunk is nagyobb. Éhesebb.
Túl megkötésen. Azon, ami zöld.

Zsákmányállat

A megkötözöttek, ajtónyitók és
kijáratkeresők egy szűk látómezőben,
kellő nagyítás mellett feltűnnek a retinán.
Csak nem akarod látni. Mert a legtöbb
odamarkolt lélek megfoghatatlan;
a látványhoz az érintés bizalmát
nem köti test. Csak foltokat, úgy ám,
csak foltokat lát ilyenkor a
túlságosan hangolt félelem; akit
rettegtet az a néhány alkalom, amikor
mégis érintés született a látomásból,
és nehezen dőlt el, kettőtök közül
kinek az éhe elragadóbb.

Szabadítottál már. És ebben is ott
borzong a kétely: jól tetted-e,
hogy szakadásra bírtad, elszakadásra
magától és magából a lebilincselt
dimenziót síró elítéltet. Mert mi van ha -
kezdenéd. De ez egy rossz mondatszerkezet.
Mert ilyenkor az van. Ha nélkül. Az van,
amitől a második tagmondatban rettegnél.
Látod. Csak foltokat. Bevérzések, rögök,
elúsznak a csillagaid előtt is, kellő
nagyítás mellett. 

Megkötözöttek. Ajtók lélegzetében.

Szabadítottál már. Lépj tovább.
Egy másik, kézzelfoghatóbb, otthonosabb,
húshoz, bőrhöz, borzongó képzelethez
egyformán jobban illő elragadtatásba.

A régi környék

A kulcs-csikordulás aritmiája,
ki itt belépsz, hagyj itt valami
helyezkedő emléket magadból.
Lépésről lépés. A hosszú udvaron
mosolyog az átjárható enyém.
Oda, hol az egymásra vakolt
álmok ébredő rétegei laknak.
A régi éhek létére vakolt
színek átsejlenek a felső rétegen.
Jó lehet álmodni itt, felhagyva
az ébrenléttel. Réteges pite.
Hagyd itt a helykeresést. Csak
hagyd itt, ejts ki, és helyére talál -
kifújt lélegzet, a többi közt.
Még akkor is, ha csak ezt a követ
ejted múlt-kútba: jó étvágyat.
Megőrzi. Jártál itt. Mintegy a bizony
mondom néked szintjein
helyezkedik, örül a kívánságod.
Legyen szép napod.
Viszed magaddal. A jólesően
sikerült egy réteg ittfelejtést.

A régi környék

szűrt variáció, Nemes Nagy Ágnesnek ajánlva

A kulcs-csikordulás aritmiája.

Ágvégi fényt kifestő levelek.

Az ajtók rendje éh-ritmustalan:

nem zakatol a kint ömlő mi van,

mi van, mi van - itt bent szívdobogás.

Egy mentő ötletnek nőtt itt a ház:

az asztalon kiszóródott cukor

fehér tükrében mosdik a darázs.

Az elválasztás intim paravánja.

Mosolyog, átjárható miénk

térközein a megőrző kié.

Egy pillanatra könnyült senkivé -

az élek éhét nem kulcsolva ágra

egy metszőolló méláz a kövön;

egészen él a ház, lüktetve nő világba

a benne kulcsolt, élhető öröm.

Sale

 

A sorban előtte, neki háttal.

Mert minden sorban van, aki elöl.

Makettnadrágok plázahűvöse

kedvéért tovább fűtött utcák

forgalmi helyzetében dobozlakók,

makettjárművek terepasztalon -

ne nézd ennyire felülről! Neki háttal

áll, aki előtte állt be. A dolgos élet

kényszerszünete. A várakozás,

hogy elkészüljön, aki előtte

ért ide. Meg aki még. Majd sorra

kerül. Amikor rákerül a sor.

A sorban előtte, neki háttal

ugyanúgy elárult életek

gyakorlatias türelmetlensége.

Makettnadrágok, terapeuták,

asztronauták, üres szemű ufók -

ne nézd ennyire felülről, angyal!

A dolgos élet dologtalanul 

töltött percét is őrizni kéne!

A kényszerszünetet. Bár most

tényleg soká tart. Mi van ott elöl?

Mi a toszért nem halad előre

a nekünk rendelt sorra kerülés?

Lazarus

I. m. David Bowie, Nemes Nagy Ágnes, Tandori Dezső

Nézd. Itt vagyok, megint. Magunk alatt.
Az érkezés mivé amortizált.
Történetem van. De nem különbözik
a mindenki által élt botrányainktól.

Nézz le nyugodtan. Nekem se sikerült.
Nem állok, csak vesztenivalókból.
Hulladék, kisded tekintetében.
Ne óvjátok, úgyis rám feszül.

Mindegy, hol éltem. Ez most ugyanaz. 

Csak mintha kissé
műsorszünet volna.

Dáridóvilág helyett a hangyatánc.
Harlekinarcok. Magukat tapogatják.

És mégis. Most, hogy. Így, vagy úgy.
Egy hordalékos Végső Kékhalálban.
Szia, helló. Vagy valami majd
szétfúj. Pont ilyennek. Pontosan.

Pietà

Hogy majdnem otthon. Lépcsőkanyar. 

Feszített léptek éhes üteme.

Akár az ág, a láb izmai fel-

vagy leemelik, test föltámadását.

De nem keresztről. Keresztútról

talán, a szomszéd utca vert, repedt kövén

hevert a sárból ékülni tapasztott

romlékony test. Fakó amfóraforma.

És majdnem otthon. A fény csinálja

meg, vagy a tér szép árnyat árulása?

Szinte mindegy. Hogy hártya, avagy

toll. Valami hulló. Perzselt. Perzselő.

Húsvéti nyár. Hogy majdnem otthon.

Mégis. Miféle bocsánat, ha hullt

szárnyak anyagán ott borzong a mindegy? 

Hogyan nevezd a vége nincs világ

ölében gyászolt majdnem-hazaérést?

Keresztút, hegymenetben

Ahogy kienged a fáradtság, az izmok 

szinte elfelejtett állapotba merülnek.

Az ellazulás meglep, mintha 

most foganna csak az érzés.

Mindenki azt hiszi, beszélgettek, ha már -

pedig lyukas zsebek. Mit mondhatna 

mindenki keresztjét kőnek támasztó

mindenki kövét keresztre feszítőnek?

Egyesültök a lihegésben.

Ebben a zajban amúgy sem hallanátok. 

Az építkezés a hegylábra is terjed,

rákos daganat a sziklahátak

klinikai fényében -

kitárulkozó adathalmazok hullámai

nyaldossák a soha nem alvó,

fennen tartó traverzek

burjánzásait.

Ahogy kienged a fáradtság, minden

úgy születik, mint kegyelem 

a keresztúttúra végén -

bár az is örök ismétlődés:

minden templomban, minden áldozás 

fölé újra odafeszül.

Szöget csikordul a fa, a mozdulatlanság

meglepetésében szóhoz jut a kő is:

élvez legörögni. Csak azt éli -

ahogy nektek örök

mindörökkönörökké örök

a kínba taposott hegymenet.

Lejárt a pihenő. Ki ki a maga terhét.

Mozgókönyvtár

Az összes felfelé cipelt módosítása -
szortírozni a fejben teli zsákot. A katalógus
nem felejtett resztlijét. A nehézkedés
felszámolása jönne. Tornyosul a feladat:
letenni a fel nem emelőt.

A nem felejthetőt. Pedig igyekszel egyre
komolyabb hézagokban keresni, az
elmozduló polcok közti résben
a rövidebb utat. Liftet, hiszen a grádicson
fölfelé lehúz az olvasat.

Könyvtárak vannak a fejedben, szekrényeik
közt hűvös, távolságtartó hallgatás.
Kimerült csönd, a nagy viták után.
Mert meggyőzhetetlen a másik kiművelt,
világot akaró meggyőződése.

Felfelé mozgó - értelemszerűen el
kellene engedned a meg nem győzhetőket,
mert a csendjeik közti szelephézagokban
egyre vastagabb rétegben ül
a por a porhoz kétségbeesése.

Varázslóinas

Kivagyiság és pökhendiség és
kihaénnem számos alkalommal
vezettek keservest énekelni
kísérőzene szembeszelek
szánalomszoknyája mögé.

Még ilyenkor is mögé - nem te
voltál a városkoncertterem
jégbe hűtött koktél szólistája.*
A kórus voltál. Összefoglaltad
a mások által légbe rezgetett
feszültséget kottázó szólamot.

Vidd mélyebbre a hangod -
ez még nem a korodhoz illő
mesteri tónus. Az inasa játssza
el így mindenki szemében
a gazdája nehezen megszerzett
drága hitelét.

Kivagyiság, versenyszellem és
a startkőnél ragadtak gyávasága -
idén sem hívtak a Ringbe
a titkon remélt szerepben
igazi színpadon a lényed
szivárványát kiénekelni.

*Igyekszem úgy intézni, hogy a mellőzöttség alaptónusa ne akarjon ennél is újabb verset - legyen ez az utolsó ilyen. Ennek a (csúfolódjunk) alműfajnak az általam írt legjobb példánya Farkasnémaság címmel 2020 áprilisa óta díszeleg e blogon.