Mozgókönyvtár

Az összes felfelé cipelt módosítása -
szortírozni a fejben teli zsákot. A katalógus
nem felejtett resztlijét. A nehézkedés
felszámolása jönne. Tornyosul a feladat:
letenni a fel nem emelőt.

A nem felejthetőt. Pedig igyekszel egyre
komolyabb hézagokban keresni, az
elmozduló polcok közti résben
a rövidebb utat. Liftet, hiszen a grádicson
fölfelé lehúz az olvasat.

Könyvtárak vannak a fejedben, szekrényeik
közt hűvös, távolságtartó hallgatás.
Kimerült csönd, a nagy viták után.
Mert meggyőzhetetlen a másik kiművelt,
világot akaró meggyőződése.

Felfelé mozgó - értelemszerűen el
kellene engedned a meg nem győzhetőket,
mert a csendjeik közti szelephézagokban
egyre vastagabb rétegben ül
a por a porhoz kétségbeesése.

Varázslóinas

Kivagyiság és pökhendiség és
kihaénnem számos alkalommal
vezettek keservest énekelni
kísérőzene szembeszelek
szánalomszoknyája mögé.

Még ilyenkor is mögé - nem te
voltál a városkoncertterem
jégbe hűtött koktél szólistája.*
A kórus voltál. Összefoglaltad
a mások által légbe rezgetett
feszültséget kottázó szólamot.

Vidd mélyebbre a hangod -
ez még nem a korodhoz illő
mesteri tónus. Az inasa játssza
el így mindenki szemében
a gazdája nehezen megszerzett
drága hitelét.

Kivagyiság, versenyszellem és
a startkőnél ragadtak gyávasága -
idén sem hívtak a Ringbe
a titkon remélt szerepben
igazi színpadon a lényed
szivárványát kiénekelni.

*Igyekszem úgy intézni, hogy a mellőzöttség alaptónusa ne akarjon ennél is újabb verset - legyen ez az utolsó ilyen. Ennek a (csúfolódjunk) alműfajnak az általam írt legjobb példánya Farkasnémaság címmel 2020 áprilisa óta díszeleg e blogon.

Nem a vége

Az elhasználódásod néz körül és
amikor az elhasznált várost rögzíti
magában és magának; vagy épp az
épülés közben lelepleződő vázakat
(hová csupaszul majd teljes egünk)
a közel érzett éjszakára gondol.

Csakhogy a te saját, privát, kiérdemelt,
tehát büntetésül kapott csikorgásod
kereste tükrökben a város torz
karikatúrája látszik - a körmöddel
ingerelt üveg hangját te választottad
a látványhoz háttérzenének.

Megöregedtél, apa, és a kint
összesvilágából most benned ez
a nem túl gyöngéd zajokkal csikorgó
leharcoltság rezonál: a forróságtól
sülő, pöndörödő városszalonnabőr
ipari illatában izzod a magad ízét.

A világ amúgy fiatal, a sejtjeiben
még sok a vendég - békahadak
fuvoláznak, sáskahadak hegedülnek,
de a bóbiták bimbait már nem neked
ringatja az alkony az elpihenő
szillevélen. Csak ennyi a lecke.

Az elhasználódásod néz körül, de ez
olyan, mint egy szemüveg: levethető.
Kortyolj más ízt, amikor tósztot
mondasz a nélküled is kétségtelenül
finisébe forduló (de messze nem a vége)
Holocén Kihalási Eseménynek.

Van egy ősrégen született ellenpontja e hozzáállásnak.

Semmi művészet

 Varró Dániel: Minden olyan, mint minden c. versére

Amúgy nincs bajom az oda nem
figyeléssel. Még mindig érdekel,
hogyan mondhatnám ennél
pontosabban; pontosabban
érdekemben áll a pontosság,
a pályaudvarok és menetrendek
ideális esete vonz, ezért élek
magamra szabott menetrendet,
pontosabban igyekszem keveset
késni magamhoz képest.

Úgyhogy a VarróDaninak egyáltalán
nincs igaza, azaz igaza van, csak
egy másik versében, minden nem
olyan, mint minden, mert például
az anyukám demenciára hasonlító
szókratizmusa csak önmagára hasonlít;
egyszersmindenkorra leszögezném,
de azt is ejti, fel, valahol van, a
Jóisten szerverein ez a rengeteg
felejtett szó, emlék, varázslat,
a kíméletlen tapasztalattól kizsigerelt,
jólnevelt gyerekkorom.

Bár az izé, mint arspoética
nekem is tetszik, az összeszorított,
pengforma ajkak formálta
keserűség helyett - nem annyira láva,
inkább sár, pontosabban talán
kelt tészta. Mert olykor kisül valami
belőle. Amikor az anyukám mégis
rácsodálkozik, találgatás helyett rátalál
a kiejtett szavakra és összenevetünk;
ha majd emlék és varázslat lesz,
mert mindig ez a vége, erre emlékezzünk,
erre, ne másra: a semmire nem hasonlító,

felszabadult összenevetésre.

A hadjárat végén

Győzelmi jelentésünkben túlzás
nélkül állíthatjuk, hogy a
rugalmas elszakadás a valóság
fenyegető nyomulásától
teljes sikerrel zárult -
akár egy elviselhető veszteséggel
zsírozott bunkerajtó.

A végső közel, ez a harc lesz, és
győzelem, már gyakorolják
hadaink a diadalmenetet,
fegyelmezett, tömött oszlopokban
kiteljesül a tartós béke:
örök világosság fényeskedik neki.

Szórhatják ránk a mémek
fizetett propagandáját,
a kiporszívózott szőnyeg
bombázása a besározót
sározza össze - legalábbis
a hadak állását kirajzoló
térképetájainkon.

Hiszünk a teljes és végső -
de ezt már mondtam. Most
harcosokra van szükség,
törvényt bont, de eljön még a
narancssárga minapunk,
kiteljesül a jóslatok
dodonai tartalma:

aki lámpást gyújt, az
sötétséget is teremt körülötte.

Pünkösdfalat

A város összement, túlhordott létkeret,
gyakran mosott zokni. Megalvadunk,
a nejlonszálak rugalma vesztett szakadozása
ízetlen tréfa, anyagfáradás - vagy
pusztán a megszokott utak rézkarcmagánya.
Holott akármelyik kanyar után
szembe jöhet az angyal, nem fakuló
tollainak botrány tapostatása
a kerekek alatt, a galambdögség
őrzi és fel is mutatja a repülés óvatlanságát.
Kiárad és kiárad. Tollból vetkező
szent lélegzet almacsutka verdesése.

Kívántál galambhalált már*, így érzed
tarkódon a pallos élét. Immár ötvennyolc éve -
vagy majdnem annyi? Holott akármelyik
utca végén kinyílhat valami ismeretlen
térképetáj, eltévedésed tény és vágyálom
egyszerre, mert elgurulsz mellettem,
aki a pillanatba fagytam, alvadó tetem,
zoknilukadás, városmakett a vértelen,
ismétlődő seholban. Most megint
melyik vagyunk? Ki érzi úgy hidak szabdalta
romtestét magára csavarodni,
mint egy istenverte csigaházat, amit

egész súlyával hozni, vinni kell?

*A vers, amelyben galambhalált kívántam.

Enged

Égtengerfenék

sínekkel karcolt mélyén

légszűrt ragyogás.

Lator-világaink

feszített tükrű arcán

harmincezüst fény.

Júdáscsókban is

sínszálak szabta pályán

ringó kegyelem.

Égtengerfenék

mélyéről rugaszkodó

fényléleklétra.

Arctalanság

 Kertész Imrének (oda, ahova)

Bárki lehetnél. Ez a bomlasztó
alapállapot amúgy üzleti érdek -
tényleg bárki odaképzelheti magára
azt a párducmintát.

Ez a felszámolás amúgy hatalmi
alapgesztus - bárki
képzelheti úgy, izomból is
azt a vicsorgó ösztönt viseli.

Odaülhet a bárki, odaállhat
a diorámák egy pillanatába,
legalább a képzeletében. A térben,
ahol a vágyaid időbe csomagolnak.

Konzumbolylakó -
tömegcikk-istenségek
völgyében járok.*

Ha kiszabadulok valaha, ezt hirdetem
filippieknek és korinthosziaknak.

A kirakatok és léteink babáinak
éhek töltésén túl is arctalan,
fényektől ékes boldogságát.

*A beillesztett haiku eredetileg Birtalan Zsolt egy képe alá született haiku-füzérből való - egy szűkebb formája ennek bekerült anno a Shizoo-kötetbe is.

Tegnap

Elindulásunk indulatteli,
mert készülődő hazaárulás-
pecséttől foltos, leevett ruhában
(akár menetből hulló csillagok)

esélytelen kofák vagyunk a Nagybanin,
akciósan sem kell kiárusított
resztli otthonunk ma senkinek -
tegnapi kifli. Nyúlós tésztapép.

Elindulásunk indulatteli,
portékánk úgyse fogy - ugyan kinek
érné meg ez a sínszálakon
gyökkettővel zötyögő csődtömeg?

Pecséttől foltos, leevett ruhában
szégyenkezünk az armaniközönyben,
vezérürünk gyarmat-cupákja sem
fogy itt, csak mélyen ár alatt.

A várost kettényíró ár-folyam
felett zötyögve, hazaárulóban -
bárhova gurulsz, itt mindig ugyanott vagy:
nyakunkon ragad. Megfőztük. Megesszük.

Szuverenitásvédelem

A tévelygéseink köbkilométereit
cellasikolytartalom füstölgi össze.
Nem vetkőztük le az ősi reflexek
hónaljban bevágó darócruháit.

Megvédenek magunktól, hiszen
tényleg veszélyt jelent a szívható
tavaszi zsongás - még a végén
összekoszolja a térkőmezők réseit

valamiféle lázadó, pipacs szabadság.

Még a végén csak bőrökhöz érő bőrök
gyengéd veszedelme. Megbocsátás
és a legelső szeretet, a legnagyobb,
ami az inkvizítort is gyöngéddé ölelné.

Levetkőztetett lélegzetvételek
veszélye szaglik - az igazat mondás
brutális kísértése. Megvédenének
az ébredéseinktől ezek a keserű
ízzel otthonos, régi reflexek.

Szuverénszarvasagancsaink
díszelegnek az újra belakott
régi vadászkastélyok falán -
megvédenek magunktól, hiszen
úgyis csak egymást böködnénk
az értékes, sérülékeny trófeákkal.

Ne hagyjuk. Könnyű ezt mondani!
Magunkat nem kéne uralkodni hagyni.
Mert mind vagyunk az út, az igazság
s az élet helyén az összes ősi jussok.

Világzenész

Mikor találkozunk, elnémult műhold,
perdületet veszt a súrlódástól,
elég a légkörben -

valódi mivoltod megsemmisít.

Pedig a rajongáson túl
látom a vonzó szerepek
összehasonlító geometriáját is -
a pályarajzot, mert hisz te is
valami nálad nagyobbhoz gravitálsz.

Valójában lenne mit mondanom, de
ez a per tu is hamis, nem jön
élőben számra a te - mintha nem is
beszélném a nyelved.

Pedig látom, nem a rajongás
bamba bociszemére - tényleg
pezsdítő eszmecserére számítottál.

De erre képtelen volnék. Elnémult,
jelet vesztett műhold.
Pirulok. Szűzlény, ha baszni visznek.
Égés, mondom - a megsemmisülésig.

Szerintem mindkettőnknek jobb,
ha úgy teszünk,
mintha ez itt meg se történt volna.
A várva vágyott nagy találkozás.

Munkálkodások

Bontásból törmelék jutányos áron,

ostrom vagy prosperáló érdek omlasztása,

Isten az atyám, még a Szent Tereink is -

a márványborítás egyben leszedett

újrafelhasználható reményei:

hogy az öröklétnek. Vagy legalábbis

egy újabb hetet kibír még a hitetlen tűz alatt

tartott erőd, ha kevés oroszlán

bújik kazamatába a szakadatlan,

megafonba üvöltött puskaporszagban. 

Bontásból származó egérnyi érdek:

bennünket is csak a megmenekülés izgat,

csak az el innen, ugyan hova -

bár még tart a szentmise, ne fészkelődj,

énekeld, hogy szent vagy, uram, szent vagy,

ne hagyd szét híveid a bajban.

Hogy az öröklétnek szóló munkálkodások

az Ötödik Birodalom vereségének évében

befoglalják a hit vidámait

az összevont szemöldökű, golgotai keretekbe.

Bontásból rakott új paloták

fészkes fenéi gyűlnek, akár a megadás

a Második Ostrom zsoldos szégyenébe.

Kevés oroszlán, vagy szétfutó egér-

had bomlik téglapor rakaszokba így,

beszennyezett egek. Ne kukacoskodj,

nem képvisel értéket a túrás.

Hogy az öröklétnek képzelsz, természetes,

de pillanatnak élsz. Legyen áldott emlékű

áldozattá, súgod, megint valaki más.

Átirat (harmadik félidő)

Velem vagytok a gyávaságban,
megszólalásokra göngyölt hangfogók
tétova gyermekei -
de most annyi harsány és öntudatlan
öntökönlövő harsogja magát
rekedtre, hogy szinte
lázadásnak tűnik csöndben észrevenni

a lepukkant kanyar után az
ottfelejtett, míves házioltárt.
Kertek robbannak a gangok
gyalogsági négyszögeibe,
függőkertek sorozzák a függést -
miközben ez a tavasz is túl hamar érik
kiürült szemű anyává. Páratlan

 
és még páratlanabb lényegünk
kivagyi templomtorony kiállás
szeretne lenni, égölbe tolt fütyi.
Mert vetkőznek a lények, a köldökök
alatti alhasív és finom csontú hátak
ifjúsága nyaldossa körül
a megszokásra göngyölt hangfogást.

Meg kell dolgozni a tisztes gyávaság
megadásáért. Hisz tartozunk vele
a felszámolásban kiürült szemeknek -
olyan öregnek érzik önmaguk,
magára hagyott, kárhozatra szánt
fél pár lakkcipőnek a postaládák
mit keresünk itt mi tetején.

Futármeccs

Azért ilyen
mert nem fogott a tollam.
Elbújt a ceruzahegyező.

Más típusú labdához szoktam.
A fű holland és befújták vakondriasztóval.
Mert megint nem nekem
lejtett a pálya.

Mindenki szereti a focit,
meg a verset.
Nincs kőbe vésve, ki
milyen poszton játszik.
Látszik a védekezésemben a fejlődés,
de lássuk be, a jelzőket illetően
még nem elég hosszú a cserepad.

A saját nevelésen túl
ígéretesek az igazolások.
Van egy elvárás a felnőtt szinten,
kell még a posztokat alakítani -
de a legfontosabb szerintem megvan
mind felszerelésbe'
mind infrastruktúrába'

hogy ha kifutok a pályára,
a lelkesedést lássátok.

Dúdoló

A mindenféle szürkék közt a színes:
a kis galamb remény a verdesés felett,
mi kivonások! Ekvivalens így ez:
a nem remélt elég, s hasonló összegek -

alighanem mi szédülünk, ha ingyen
alkonyzuhan ma ránk a habzó szédület,
mi fénybe-gurba csíkozás az ingen!
Szabadmadárdög írt, fénylő aszfaltszelet -

az összezördült belbudai házak
alatt a fonnyadás, felett a kényelem -
lázad komám, hát hogyne! Persze! Lázad.
Lényegtelen röhög a sörhab lényegen.

A tükrözött világ viselte fények,
jó kis viseltes ég, amúgy istentelen -
elengedem a tartozásod. Tényleg.
Szevasz tavaszvigasz. Szevasz, kis életem.

Égmély üreg

Nemes Nagy Ágnesnek

Lakik itt valaki, a szálló por
felületének hártyavékony redőiben?
Lakik itt teremtmény? Vagy folyomány?
Valami kőgolyóra rajzolt,
lélegzettől borzolt tévedés?

Eltévedés egy elme képzelgéseit
leképező adathálómodellben?
Honnan és hova tart, a por a porból,
ha itt lakol - ha egyáltalán lakol?

Az értelem gyümölcse virágkorában
fagy észak csókjába - látod?
Árnyékká váló tükörkép, milyen
formákat ölt a formátlanságod?

Valaki bennünk
úgyis lehetetlen
útvonalat választ.

Valaki bennünk, ha ebben lakik,
ha eltéved. Csak úgy talál haza.

Díszpáholy

A fürdőben reggel, még időben
a törölközőt a fix nyugágyra -
a terasz szimpatikus asztala mellé
a gurulós bőröndöt, tetején szalmakalappal -
a táskát számozatlan hetedik sorok közepén,
ahova majd megjön, hisz megígérte -
az alsó széle közepe élet is helyet foglal:
mindjárt jövök. Ez itt a helyem.

Téglafalra nyíló ablakra nyíló ablak.
Magnólianyílás a céltáblamentes
védett belső zugokkal hintett udvaron.
Belső kertek virágládáiban az esőt
kannából váró kiszolgáltatottság -
létezhetünk helytelenül, de mikor
az ördög veri a feleségét,
mindannyian helyet foglalnánk,
ahonnan jól látszik az Ítéletnap Színház
aktuális díszbemutatója.

Felment a függöny -
halkul, elcsendesedik
páholy és zsöllye.

Last Minute

A szédülés magonc otthonossága -
belőle nőttél egyenruhák és -súlyok
szájszagú áprilisába.

Csak most veszed észre, ahogy
libben a halhatatlanság
Krisztusdaróca,
ahogy a Húsvét jön,
mikor a kárhozottak
szabadságra mennek;

csak most tűnik fel: elmúlt.
Sehol a megszokott imbolygás.
Kiállhatsz a csúcsaid kiállhatatlan,
éles peremére.

Csak most veszed észre,
hogy válik élő áldás és átok
a gyökértelenség gazdag
hiányérzetéből.

Canossajárás

A Tebenned Bíztunk Eleitől Fogva
Biztosítóvállalat székhelyével szemben
ott az Erős Vár A Mi Istenünk
Rt. fiókja is - a választék teljes,
mégsem simogatja egyik se
a vasút menti tájsebek kietlenségét.
Ott a bukottak istensége dolgozik,
a rozsdaövezeti angyal.

A választék az elválasztás mellett
az ítéletre vár. Bár várakozás közben
sem tartanak a bacchánsnők szünetet -
biztosítanak róla, hogy tényleg
az élvezet a legutolsó,
az elharapott sikolyok előtt.
Valaki bennünk lehetetlen
útvonalat választ. Nem megvallásunk,
de hitünk szerint.

A falfirka apoteózisa

Láttam a boldogságot én -
legalábbis maga a kifejezés fel lett
festve egy málló téglafalra.
Ha hiszed, ha nem, a magamfajta
híveknek ez istenbizonyíték.

Hogy isten bizony van
boldogság - legalábbis a fogalom
kiszakít a tekintetünkből
egy adott térrészt.
Ha hiszed, ha nem, a magamfajta
hülyéket megnyugtatja ez a látvány.

Mint ahogy megnyugtató,
ahogy az Eiffel-torony fényei előtt
is fényképezkedhet a boldogsággal
egy pár altairi dollárért a
galaxis-utazó.

Ott is, ahol égnek mutat fityiszt
az értelmetlen vastraverz,
meg itt is, ahol mintha egy korszakkal
közelebb dobognánk
a szívküldi epicentrumához.

Vigyünk funkciót a feliratba.

"Sok boldogságot" kíván -
de bizony mondom néktek:
abból egy is elég, ha elég hosszú
a feleződési ideje.

Ha hiszed, ha nem, ez itt egy
kócos ima. Ingyen terítve, a hirdetők,
a térítve feleződők

és a várakozásra ítéltek bocsánatára.

Falatozgat a kis drágám

Boldog saláták helyett bíborban született
abált szalonnával köszön a napnak -
zöld teás hummusszal finoman felülütve azért
a hagymahámozó parasztot.

Az élelmiszer-sakkban ritkán jut el
az utolsó, vegán sorig, hogy királynővé lehessen,
némi elkésett nemváltás után.

Vagy legyen vezér? Vágyvezérelt élet
házigazdája - zsírra éhezik, bár megtanulta,
közben a böllérkésre is vetnie kell
egy malacsikoly visszhangozta pillantást.

Ez van, feleim. Nemcsak a házhoz szállított
romlékony bűnnel kell elszámolnia,
a teste fenntartása lehántott hajú hagymák
kísérte zsíros böfögés mögül kukucskál,
mintha ólból -

de erre nevelték és bitangul jól esik.

Különben is, kell a kalória - 

gangok és remízek
hámló bőrén tétován babráló fény:
lágy, szőke, háton cipelt,

másfél mázsa feladat várja.

Bulgakov utazik

Pontatlan megfogalmazással
élek, mert a mélységélességhez
túl sok a pára, koszosak az üvegek;
túlárazott szeszekkel imbolyog az
étkezőkocsi, az első osztály
pontosan olyan mint a Szadovaján,
mintha tényleg tartana, valaki valahova -
üljünk közelebb a szakadék széléhez.

Velem szemben bikafejű
egyén ül, szeme vérben forog -
Istenek, isteneim,
mérget nekem, mérget!

Holott csaknem kisütött az előbb,
a felragyogó kontúrok a rozsdát is
bearanyozták. Az életeink nem értek
szügségszerű véget a bombariadóval.
Pontatlan a megfogalmazás, mert
folytatódunk, lélegzetvétel után
rózsacsokrokig jutó, összetett
körmondat gyanánt - amelyben kiderül.

Zöld Zugló (képriport)

 

A vasút menti lassú garázssor,

rácsok és hálók, korlátok és zárak,
rakosgatott színes panelbeszéd
az évkezdetbe nyíló pelyhezésben.

Jégperem közül jégkása korty.
Zöld Zugló és jogfosztott fenyők.
Összetagelt foghíj, vasútajak -
szürke szájfény. Neonzöld tömés.

Masszív tömbök közt föltszint, tetőtér-
távlat talanja. Látványba szorul.
És hull a pelyhes. Meggyőződés nélkül.
Nem jelezték. Semmit nem jelez.