A kis hülyéről (2.)

Szóval a barátom.
Egykor ő is gyerek volt, aki
a metró szelében egy
labdazsákba lógatott
madzagánál fogva nyakába akasztott
labdával dekázgatott.

Épp leszálltak? Vagy csak vártak valakit?
A peron szélén, kicsit belógatva a
cipőt a biztonsági sávra, hogy
rád dörögjön az égi hang:
Kérem elhagyni... Érezd,
létezel, mert rád szólt
a feletted is diszponáló
felettes felügyelet?

Nem ismerek minden részletet.

Kérem vigyázzanak, az ajtók záródnak!
És pont akkor nem sikerült túl jól a térdes.
A becsukódó ajtók odacsípték
a zsákba kalodázott labdát.

És csend lett. Mély csend.
Mint kihagyott szívverés-
ütem mély csendje.

A horizontális telő idő vertikális csendje,
végtelen csend, és a lélek jelenléte -
és lélekjelenlét: a metróvezetőé.

Egy automata megölte volna.

A barátom meglett, érett férfiú,
férj és apuka.
Megúszta a maga idióta
kis-világába merülést, mert
valakinek ott és akkor
jelen volt a lelke. De például
egy kutyával ellentétben
a barátom tudva tudja:
egy ilyen eset után soha többé
nem lehet ilyen
kis hülye.