Szimfónia

Sarolta Sasa Gyökér: A szél dala

Jó volna hallani a fákat, de ennyi erővel
kívánhatnám, hogy halljam az érzést.
Mint a muzsikát. Nem azt, amit a súrlódó
levegő ingerel a levelekre, az a szél beszéde -
ahol a növény csak a hangszer. Hanem
a gyökértől termésig borzongó, mély
és léptéken túli érzést, ahogy nő.
Ahogy eléri, kilázad belőle az érés,
maggá, jövővé.

A fákat lélegezzük be. A füveket. Jó volna,
ha a belégzésünk is dallammá alakulna,
nemcsak a kilégzés. Amit aztán ők
énekelnek magukba egekbe nyitott tüdejükkel -
jó volna hallani azt a muzsikát, amit
a zöld óceán sóhajt. A hullámverést,
aminek a tajtékán lebegünk. Nem a szelet,
mert abban összhangzat a minden, abban
minden lélegzet egyszerre énekel.

Jó volna hallani a fákat, hallani az érzést,
kifelé hallgatózni, oda, ahol nem
lüktet az állat szívdobogása, nem súrol
lélegző gélt a kitin, nem az éhség
örök csámcsogását, ahogy bennünk is
rág a féreg. Hanem az adakozó
bőséget, amit rág. Talán elhiggadna bennünk
a tőlünk síró világ áldozat voltában
hiába hulló magánya. Előbb csak esne,
aztán elállna az eső.







- pár nappal ezelőtt írtam valamit, amihez a megosztón már odaloptam ezt a képet... együtt a kettő.