Karantén

Olyan engedetlen - ahogy összetéved
benne a félelem az elővigyázatossággal.
Érintés-mentesen kérné a szerelmet,
mintha lehetne - a bőrök zajt alig keltő
súrlódása nélkül nem termelődik hő.
Most fertőzz meg, mondja a szeme,
pontosan úgy néz, mint aki tényleg
egy szál bugyiban veszi át a rendelést,
de biggyedt ajakkal, mert egy fiatalabb,
elengedhetetlen futárra számított.

Olyan engedelmes - itthon maradt és
nem teszi ki a lábát, sem egyéb testrészét
a fertőzés veszélyének - de álmodik,
érzem a lélegzetvételének ritmusában,
hogy most teljesen előreszaladt.
Olyan vidékre, amit elkerül az 
elkerülhetetlen, amiből most minden
háztartásban hónapokra elég
készletet halmoztak fel, pontosan úgy
ahogy kell: összetapogatva.

Olyan - vagy nem is tudom,
nem olyan, mint a többi dobozba
kényszerült magány, amit helyettem
másokkal oszt meg, aki uralkodik.
Most fertőzz meg, mondja a szeme,
fertőzz meg a szerelemmel, amit
az időnk megtűr - van rá időnk,
hogy oda-vissza fertőzzük egymást,
hiszen én nap mint nap kiteszem
a lábam és a közét a fertőzésnek.

Olyan - vagy nem is tudom,
nem olyan, mint tegnapelőtt vagy
holnapután - ez az egyetlen pillanat
létezik csak, most csak ez a pillanat, a
most, amikor elkerül az elkerülhetetlen,
mert nincs az a pénz, hogy most
félrelépjek, hiszen pont így kerülöm el:
félrelépek a fertőzés, a rémült,
tekintetbe göngyölt magány elől,
amikor a rendelést érintés-mentesen
átadom - és elmenekülök.