 |
| Simon Bettina |
Ölyvek és ürgék
Ritkán utazom ismeretlen
helyekre. Inkább szokásos, ismeretlenekkel zsúfolt
buszban, lehetőleg az ablak mellett.
Fülemben az igazi zene -
csak háttérzaj. Nem mozdulok, a lábam
satuba fogja a táskám. A szokott úti cél
felé, mélázásomba az apró változások
se tülekednek.
Ölyvek ülnek az autópálya mentén
húzott kerítés oszlopára. Befejezhetetlen
gyászmunka vagy, Uram, hiányos kegyelem.
Látom lecsapni őket, de
mindig csak az előkészületeit,
vagy a végeredményt.
A lényegről elrántja a látványt a tömeg
közlekedésének sebessége.
Minek sírni. Valahol emlékszik bennem a
gyerek az elgázolt borjúra, vagy
csak arra emlékszem, hogy mesélték?
Láttam a halált. Ilyet is, olyat is.
Nem tudom, milyen szégyen,
de elfordítja a fejem. Mindig
meglep, suhanás közben milyen
szorosan ül mellettem.
Oda tartok. És tartok tőle, ez
a közönybe lógatott mélázás, az átsikló
tekintet hiába kapaszkodása,
szóval a végén is csak ez marad:
sebességtől, sebekről elrántott képek.
Túl sokan vagyunk. Kibomlik előttem
az egykori város. A busz fékez, tömeg
ácsorog a megállóban. Előre megcsap
a felszállók látványából az utolsó szakasz
fullasztó levegőtlensége.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése