Kijárhatatlan

A fölénk feszülő kupolás
lélegeztetőgépre vetett tekintettel
amit felhasogatnak röptük hullámaival a szarkák
amit összeszemetel a rigózaj -
kijárási korlátozásra ébredtem.

Tegnap már fegyelmezetlen
forgalmak hömpölyögtek.
Csapatokban játszó gyerekek, és
négy fal közül szabadult anyák.
Az építkezéseken csoportosuló sárga mellények, és
a tavasz lélegzetével átjárt sétafikálók.
Sokan viseltek maszkot, de
látszott: az önkéntes rabságot egyként
elkomolytalankodják hívek és
hitetlenek.

Volt egy átadásom - egy intézmény
negyedik emeletére vittem meleg ételt
a valóságos karantén hidegébe.
Ne kérdezd, mit kerestem az
intenzív csengethető ajtaja előtt -
szegények. Akárcsak a katonáknak, az
első vonalban küzdő
orvosoknak, ápolóknak is ennie kell.

Értelemmel teli, de végtelenül fáradt tekintet
nézett végig a védtelenségemen, a maszk mögül
fojtott hang kérte számon a
gumikesztyű hiányát - de ha egyszer
kisebesedem tőle...
Pár szóval átbeszéltük, hogyan, miért
kötelességem így
a ritmusosan megejtett
kézfertőtlenítés.

Mennyire komoly a helyzet kérdeztem.
Komolyabb. csak ennyit mondott,
hogy komolyabb.

Láttam rajta, hogy lelki szemei előtt
már egy gépre kötözve lebegek élet és
halál között, ahogy a háta mögött -
mint akik a háta mögött.
Szerettem volna megölelni, hogy
esetlen szavak helyett a test
őszintesége köszönje meg a köszönhetetlent -
hivatást. Tudatát.

Pár méterrel és valósággal arrébb egy srác
végre a motorizációnak fektetett
aszfalton görkorcsolyázott, elegánsan, hátrafelé.
Ahogy elgurultam mellette,
valaki bennem összerándult, látva:
mennyire felszabadult.

A tehetetlen düh szélén, a
nemtörődömség szélén,
a rá se bassz szélén, a
csalfa, vak remény botjának kopogó hangjában -
mindenki a maga széljárásában botorkál,
gurul, fekszik, fuldoklik
tovább a nagy, égi lélegeztetőgépre kötött
mai lihegés felé.

Komolyabb. Csak
ennyit mondott, hogy komolyabb.
Kérlelt a szeme.