Ingókövek

Petri-zárlattal

Mi értelme van ennek az egésznek?

kérdezed. A félelmed ingókövek.

Ha van ennek, akkor van annak, meg amannak, 

akkor nem egész -

ironizálok. Rengés idején két helyiség

közt az ajtófélfába kell kapaszkodni. És

ott állni, amíg állhatsz, míg tornyod

nem növi túl az omolhatnéka.

Ironizálok, igen, szavakkal játszom, mint

aki nem vesz komolyan. Félelmed

ingó kövedben elbizonytalanodó

státuszú repedés. Félemelet.

Ironizálok. Rémképek ingatnak engem is. Hogy

temetetlen holléteteket kell azonosítanom és

ételfutárként jelentenem, ha megcsap 

a jellegzetes, garatra tapadó szag. 

Vagy hazahozom. És el kell temesselek.

A szeretteim. Dőlt kövek alá. 

Közben indokolatlan 

reménnyel csüngök magunkon, hogy 

fel tudunk nőni. Félemeletből egész,

kilátással az ecetfára. Tavasz, ahol

majd a virágzás illatbotránya rendít egyensúlyt.

Mi van akkor, ha? kérdezed és 

onnantól neked akkor van. Ez a félemeleti félelem-

ingókő omolhatnéka. Beleéli magát az élhetetlenbe. 

Ironizálok, dühöngök, érvelek és

kinevetlek - ha renget, nincs eszközöm az ingást

csillapítani.

Mert hogyan győzöd meg a talajt, hogy

ne inogjon? Csak téged győzködhetlek, 

hogy ingókövek. El kellene hitetnem veled,

hogy lebegsz. Lebegsz és minden forró rengés

hidegen hagyhat. Száraz, hideg lélegzet vagy,

mi vagyunk, akkor, nem rángathat sehova a 

virulens páracsomókat böfögő földrengés. 

Kegyetlen ősz van.

De hinni kell benne, hogy az

ecetfa

kecses, zöld ujjaival

új dallamot improvizál a

szél billentyűin.