Prolihisztori

Aztán minden finomkodás nélkül közölte,

hogy értlemetlen ez a prolihisztor lét,

mert úgyse fejezek be semmit -

ebben a fejetlenségben

ezerfelé kapkodva.

Mondhatni, nyersen a tudtomra adta,

hogy szokjak le a prolihisztériáról -

nem vagyok én olyan fontos,

és nincs annyi karom amennyi

Sívának, vagy Kálinak.

Az én proli hiszterézis-görbém

olvadáspontok helyett a fagyási

sérülések állapotrajza.

Legyek olyan kedves és szokjak

le az állapotváltozásról.

Már rég benőhetett volna a

fejem lágya, ahelyett, hogy 

kinőnek belőle ilyen gizgazok,

mint ez itt: gyúlékony pipacs,

eltaposás előtt egyben.

Szóval hagyjam már abba az 

ön-prolírozást, mert az értékrendem

remdbetétele nélkül bármilyen

rend kísérlete csak egy újabb

kaotikus útszél-porörvény lesz.

*

Tudom - igaza

van, de mása sincs, csak én,

meg az igaza.

Arlequin

Senkinek nincs ereje
kiszállni a szerepből.
Valami valódiba.

Pont azzal szennyezem be,
hogy értem, amit élek -
de csak úgy éled,
ha mutatvány.

 
Gyengéd, értetlen szeretettel
szeretem, amit nem értek -
az áldozatuknak tudva,
tekintve magam.

Holott ezek a nevek és dolgok
tényleg feláldozták magukat
értem.

Bár ne tették volna.
Hiszen csak egy attrakciót
fialtak.

Nyomolvasás

A határkő azzal, hogy ott van, ahol,
azt mondja, "itt jársz".
A véset rajta névvel és dátummal
azt mondja: "itt jártam".

Világ vándora, mondd,
miért olyan fontos
összefirkálni a lépteddel
a mérföldeket?

*

Tudás szüleménye, a szavak
fűződése itt, ahol -
azt mondja: itt jársz.
amikor olvasod, láthatod:
tényleg jártam itt.

De se te, se más nem látja,
hol tartok most. Milyen
határkövek oldalába faragom:
Voltam itt. De már elmúlt.

Világ virága, az orromban még
mindig méz az illatod.

Mese (eseményhorizonttal)

Az Elképzelt Tragédiák Levélhullása és
a Zsákutcába Tévedt Szélroham egyszer
együtt tévedtek el a mesében,
amit a Mindenség Kertésznadrágos
Mindenese mesélt,

 
de olyan ügyesen
voltak ügyetlenek, hogy
jó ideig a mesélő se
lelte őket sehol.

Ez a lehetetlen alkalom akár precedenst
is teremthetett volna, de Jézus mosolygott,
és intett: Hagyd őket, hadd menjenek
a kertbe ahol mindig ősz van, mert ott
mindig az ősz a legszebb.
Hadd menjenek, senki sem fogja őket követni,
hiszen magukat se tudnák -
mire megy ezzel bárki aszfaltszelet
kíváncsisága? Hadd jarjanak, nevet adva a
Járatlan Utaknak, amíg a Nagy Koi Ponty
kívánságközpontú birodalmában
fel nem bukkannak újra.

Tudod, az aranyhalnál.
Ahogy a fény a reggel felhőlukában.

Könnyen beszélsz, te hippi vagy, nem adsz
a formaságokra, szűrte a foga közt a mesélő;
de én mihez kezdjek ezzel a téridőbe szakított
fekete lyukkal a történet közepén? Mi van
akkor, ha beleszédül valaki,
átbucskázik az eseményhorizontján,
es ímé, mondom néked,
ki es sül vala?

Legfeljebb olyanok lesznek mint amott az
Eső Utáni Szivárvány,
meg a Rézzel Futtatott Iranytű,
a Nagy Koi Ponttyal való találkozás után.

Rá se ismersz a mesehőseidre?

Kertésznadrágos cimborám!
Olyan nincs, hogy valaki elvesszen egy
mesében, és ugyanolyan elveszetten
bukkanjon elő.

Ferdítés, őszi Nappal

Rainer Maria Rilke:

Herbsttag 

Herr: es ist Zeit. Der Sommer war sehr gross.

Leg deinen Schatten auf die Sonnenuhren,
und auf den Fluren lass die Winde los.

Befiehl den letzten Früchten voll zu sein;
gib ihnen noch zwei südlichere Tage,
dränge sie zur Vollendung hin und jage
die letzte Süsse in den schweren Wein.

Wer jetzt kein Haus hat, baut sich keines mehr.
Wer jetzt allein ist, wird es lange bleiben,
wird wachen, lesen, lange Briefe schreiben
und wird in den Alleen hin und her
unruhig wandern, wenn die Blätter treiben.
Herr: es ist Zeit. Der Sommer war sehr gross.

Rainer Maria Rilke:

Őszi nap

Eljött, Uram. Bármily nagy volt a nyár.
A napórát takarja felleg árnya,
vihar szelén dermedjen puszta sár.

Hagyd még, hadd érjen ízig a gyümölcse,
két enyhe reggelt, adj fénylő delet,
hogy édes zamatával telve töltse
szőlőnk a bort, hordóba szűrt tüzed.

Ki otthont eddig nem rakott, nem is fog.
Ki egyedül van, maga is marad már.
Levelet ír, olvas, kopárló fák alatt jár,
avar-allékban turkálja majd a titkot:
lombja hulltán túl is, úgy maradt nyár.

(-)

Nemes Nagy Ágnes fordításában (és kézírásával)

A hittérítő nyeregbe pattan

Megtanultunk ingyen izzani -

lámpás mivoltunk nem fújja el a szél,

mind tudjuk, milyen meggyőzhetetlen

létezhetünk a görgő görgetésben,

a reels-videók áramában fürdő

testvéreink mintázatait -

megtanultuk az elsietve késést,

hogy nem illik se múltba, se jövőbe,

mert épp jelen van. Megtanultuk úgy

felöltöztetni időbe száradó

ázó magunk, hogy ne fázzon a fázás,

a melegünknek ne legyen melege -

legyünk, akár a haldokló növényzés,

királydinnye hevült inváziója:

a helyettesítés majd behelyettesít

és valaki úgyis betölti igének

a helyzet be- és kilégzése közben.

Testvéreim! Ha megtanultuk, hát

gyakoroljuk milyen a jelenlét

jutalomból kapott büntetése.

Mert gyönyörűre tisztul az idő,

úgy is, ha a pixel mennyország

nem mutat bennünket semmilyennek -

izzó örömmel mondjunk rá igent:

a nemet mondás nem változtatás,

és legalább tiszteljük meg az Úr

bennünk lakását, hadova nélkül,

felvételtől egész a leadásig -

ahogy éhét dédelgeti a másik,

ahogy éhünk támad és betölt

a megfelelő méretben lakó

jelenlét-ízű bőrben otthonosság.

Ellenszélben

Az audiencián a régi arcok

régi reflexekkel. Nincs annyi

jól bejáratott szakember, 

ajtónállótól hóhérig

a megszokott gárda.

Értik a csíziót. Csak mintha direkt

nem vennék tudomásul,

hogy bealkonyult a kis, infantilis

mutyiknak is. 

Csak mintha direkt...

Nem eldönthető, ha déli szél fúj

megkülönböztetik e a sólymot a gémtől;

vagy tudva tudják, minden ilyen

összetévesztés az új király nevében

fogja a népet tovább triggerelni -

hogy állják körül eztán is a kivégzést

fújoljanak, borzongva lessék

a végső szégyen testből facsarását,

hogy tudják a helyük, hogy lássák 

a szekérre hányt, bűzhödt halomban:

világunk mit se változott.

Az audiencián a régi arcok.

Elnézem őket, irányát lesik

az új szeleknek - pedig ez csak

az alapkőletétel óta változatlan, 

ablaksorokból kelő, 

rég megszokott huzat.

Ó uram! Hogy a vérbe lehetne a

huzatot is lecserélni?

Minótaurosz

(nyers)

Belekeveredtünk a "nem hiszem el csak

hátsó szándékok takarója,

mit akar a szóval, mit magyaráz,

hazudik, haljak meg, ez a mocskos

önzés hazudik, nyilván lefizették,

méghogy tudomány, honnan veszi,

nem tudja a tutit ez a tohonya pojáca"

labirintusba.

Nem találunk ki a "ha nekik rosszabb, 

ha az összes nyavalyás csórónak rosszabb,

az jobb - ha beledöglünk is, össze

ha omlik a teljes társadalom, az a jó,

mert visszaimádkozzák majd hittel szeretett 

antivilágunk, szeretett nemzetvezetőnk

hiteles példát mutatása után, csak előre"

labirintusból.

Mélyen a közepén, valahol a

falszűkületek, meg az elszórt

fényre nyitó fények közt félelem ébred,

bikafejü szörny, felbőszült, otthont 

zabráló idegen szív, idegen test, idegen

akarat, idegen ragadó módon 

tesz idegbe a labirintusban -

hallod, hogyhogy kifelé! be a jözepébe, mert

a kijárat az otthonos égbe csak onnan, 

ti a senkik vagytok, mi a minden, 

a nemzet, ti az idegen szív takarói, mi a

szent név: az igénk utasítása szerint

meg kell ölni a szarvas förmedvényt,

ez a biztos: harcunk ama végső -

Nem leljük az utat a "mind, hazudik minden,

leples szándékok, önös érdek, rabló mind, 

ez se különb, tolvaj az is, mind aki oda ér

tűz közelébe az éhét fürdeti, mind

levitézlett propagandista, ha Gandhi szavait

visszhangozza, ha a diktátorok érces

kottájából idéz, egyik se különb"

labirintusból.

Itt kell élni, idehalni a "mandátumtolvajok

és szavazatvásárlók, internet bűvöletében

mobilon lógó taknyos nyavalyások,

és mindent benyaló ostoba nyáj -

emberek ezek? édes Uram! hol a hazafi a

tiszta, fehér, tündöklő, zászlót emelő

fel a harcra kiáltó, hol a példaadás"

labirintusba.

Eláll a szavam.

(csiszolat)

Belekeveredtünk a "hátsó szándékok,

mit akar a szóval, mit takar el,

hazudik, nyilván lefizették,

méghogy tudomány, honnan veszi,

honnan tudná pont ő"

labirintusba.

Nem szabadít semmi a "ha nekik rosszabb, 

az minekünk jobb - ha beledöglünk is, 

össze ha omlik a teljes társadalom, 

az a jó, visszaimádkozzák még 

szeretett antivilágunk"

labirintusból.

Mélyen a közepén, valahol a

falszűkületek, meg az elszórt

résekből szórt fények közt félelem ébred,

bikafejü szörny, otthont zabráló idegen szív, 

idegen test, idegen akarat a labirintusban -

csak rajta keresztül, testén át a kijárat, 

az otthonos ég velejéig - 

az igénk utasítása szerint

meg kell ölni a szarvas förmedvényt, 

ez a verdikt -

Nem leljük az utunk a "hazudik mind,

leples szándékok, önös érdek, 

rabló mind, ez se különb, tolvaj az is, 

mind, aki odaér pecsenyéjét sütögeti,

éhét fürdeti mind"

labirintusból.

Itt kell élni, itt halni a "vezetőt minekünk!

Tiszta szavú, tündöklő, zászlót emelő,

héroszt, aki megvéd, létet mér

tűzön-vizen át, örökös

birodalmunk élén"

labirintusban.

Elfúl a szavam.

Vershelyzet utca 67

Kertváros, Apokrif

A megfelelő formájú magány
márványsimaságú hátát
nyalja körül a menetszél.

 
Külön került az egeké, és
a világvégi esett átadások
mélyen emberi rendetlensége -
útszélre kinőtt pipacs
sérülékeny kudarca, senkié.

Megint külön a kutyaólak
behatároltsága. A megfelelő
formájú magány belelefetyel a tálba -
ügyet se vet a kerítésen túl
rökönyödött futár zaravára.

Ekkora állat nincs, és mégis van.

Két nagy csomag étel - ünnepre számít a rutin,
kihallatszó nagycsalád egymás szavába
vágó zavaros ricsajára, de
a megfelelő formájú magány veszi át.
Költőmód vézna szegény. Úgy tűnik,
a teljes heti adagot.

A kertváros visszafojtja a lélegzetét -
de külön kerültetek: a vadállat szeme, a
déli nap átnéz az általatok
árnyékká formált relativitás
párhuzamos sosem találkozásán.

Tükörhelyzet. Talán ha megkínált volna
vizzel, mit a háromgyerekes anyuka,
vagy a gyerekkórház unatkozó portása -
de nem. Ott sem volt:
az égben menekülő csókacsapat
módján szabadultok a leadásból.

Pittyen a következő feladat -
jó volna, ha inkább Weöres
rongyszőnyegére hevertetne
a következő etetett -

Pilinszkyvel vigyázni kell. Mert
úgy éled, ahogy az ítélet hiányzik
a mintázatainkból - parányi golyón
űréjmély fényben remegő
firka maradtok:
megfelelő formájú magány.

Hektór kamaszkora

Nem az idő

foszt, hanem ahogyan megéled
a benne sajduló hiány helyén
a cigarettafüst:
alakokat rajzol a levegőbe.

Kasszandra, kedves, légy oly jó,
és tévedj el velem.
Az én időm még nem jött el, bár
már elkéstem - oda kellene
érnem a kicsengetésre.

Ezek a vasúti romok egy iskolának
nyitottak anno teret, de
okafogyottá vált a bennük
megörökölt tanórák unalma -

húgom a vereségben!
Légy oly jó, és mutasd nekem,
merre zakatoljak, szívből
áldozva a rozsdaette
ipari rommezőnek.

Segíts, hiszen leszoktam.
Magamtól már nem megy a ködösítés,
csak a szavakkal, ahogy látod.
Jósolj nekem még egy
nulladik órát, ahol várom,
a többiek mikor, és honnan -

a helyemen ülve,
a tudás bázisán, amit
még nem uralt az enyészet -
mikor még nem toltuk gazlepte
udvarunkba az idővonal
unottan reels-videókat görgető
trójai falovát.

(-)

Elbeszélő költemény

Legszorosabb kapcsolatot

(ha úgy vélem, csak második a szeretet és

első a hatalmi ösztön)

a bántalmazóval teremtünk.

Oda és vissza. Ráhúztam a nadrágom, 

ő meg rám kiabált: fáj!

A jajszava csípés. Onnantól 

fájtunk egymásnak, hiszen odakaptam, ahogy

kisodortam a tapadós biciklis ruciból.

A legszorosabb kapcsolatot

(ha úgy vélem, Pálnak volt igaza:

mégiscsak a szeretet a legnagyobb)

a bántalmazónkkal teremtjük.

Odatartottam a másik orcám helyett

az ujjam. A nyilvános WC viseltes

padlójához, ahova fájni esett.

Felkapaszkodott rá és 

mászkált a kezemen.  

Átballagtam a Pizza Forte

átvevőpultjáig a rendelésemért,

(fogarasi Tesco - hétköznap, üzem)

és fél kézzel beügyetlenkedtem

 a táskámba a más ennivalóját. 

Legszorosabb kapcsolatot

(ha mégiscsak a hatalom 

nyelve a nyertes)

a bántalmazóval teremtünk.

Türelmesen elbabrált a felület, 

a bőrömből kiálló szálak,

a biciklis kesztyű és a belőle kiálló szálak

elmélyült tanulmányozásával,

a bántalmazóját tapogatta

amíg a pultos kislányok megcsodálták,

jé, milyen helyes, milyen 

kis fiatal, fiatal dongó!

A legszorosabb kapcsolat

(ha legnagyobb a szeretet)

a bántalmazókkal alakul ki.

Mert a szabad levegőn aztán

elengedtük egymást. Mert ez a szeretet,

a legnagyobb. Bántalom érte,

és engem is bántalom ért - sejtelmem sincs,

milyen kiváncsiság vitte a nyilvános WC

hipószagába, de kihoztuk egymást - 

kihoztuk egymást a szituból.

A legszorosabb kapcsolatot

felszámolta a légmozgásba göngyölt

pollenek üzenete. Úgy néztem utána, 

hogy lám, belecsomagolt

a világba, ahonnan 

(ha mégiscsak a hatalom akarása a nyertes)

kiemelkednék, minden igémmel külön álló

uralomnak -

A legszorosabb kapcsolatot

göngyölte körém, ahogy az avulni

épített romból visszatalált a szelekbe -

úgy néztem utána, hogy lám, a legnagyobb:

szabadon szerethetünk. 

Felszámolva a bántást, amit aztán

kifizet a világ.

(-)

Az Ezüst Uszizó

szoboravatás, belecsomagolt kritikával

Szuperhősévad alól
kiliheg a tény: csak dísz
a luk körül.

 
Kamaszéh etetése.
Ennyi a versenyző nő?
Lábak túlfinomult
vonalából felfoszló vaginakeret?

Égvízbe fejest
csak ez ugrik: a vágyad
tárgyiasított, végképp minimál
öl-monumentje?

Delfin! Ugyan már!

Tárgyiasítás nyilván -
az egész iparág tárgyiasít.
Ennyire meztelenül mégis ritkán látszik:
lelketlen kell.

Üzleties tisztán
kalkulusok egyenlege kell.
A többi: dísz a luk körül.
Erről szól az egész -

tekintet nélkül.
A tekintet mély kútja nélkül,
ahova nem hull, s onnan
nem csillan vissza a tiszta igézet.

Lelketlen ívek alól kiliheg a tény:
ennyit akarnánk. Az összes, amúgy
létet fénybe szövő bonyodalom nélkül.
Dísztelenül.

(-)

Hazatűrés

Én az a mese lettem, aki el sem ment. 

Ithakám mint a najádot, aki Zeuszöleléstől szökve 

sarjadt üde fává: ide zaboláz.

Itt körözök, mintegy szigmoidokba felcsavarodva; 

s nem, nem pattan a fesz,

tart ama függvény, függeszt -

ez a nehezebb.

Mert nézd: aki ment, az a mese lett,

aki majd hazajön. Hazatérésben 

kiegészül, távolságszámlálóját

nullázva a végén, mintegy 

kijelent és ő maga is tékozló

kijelentéssé válik.

Én bejelentek. A lakhelymódosulások

nálam amolyan nyughelykereséssé emanálódtak. 

Szkülla, Kharübdisz közt csak egy ágyat, 

csak a hálószobaablak egyik

keretéből másik, keretezve egünk ékköveit

párává fosztó éjbe hajózom.

Én az a mese lettem, aki el sem ment.

Hazatérésem folyamatosan pár

méterrel ide-oda cincált, ide-oda

helyezett hazatűrés. Nincs mit

sajnálni a gyáván? Nekem ez a 

bátorság az igém: 

hazatűröm

zsoldos hadak, ó hitek és újra-

konfigurált barbárok ki-be járkálását

szentélyek söprögetett romjaiban.

Máshonnan jöttek, hazatérők lesznek -

hogy basznák meg. Akkor 

békélnénk meg a tükörképünk 

keserű görbületével, ha végre

mindenki megülne a seggén.

Mese nélkül. Kirkék ölelése helyett

Pénelopéinkkal. Hogy emlékezni

se kelljen, felfejteni se a szőttest -

ez a nehezebb. 

Ez a héroszi, nem a kódorgás! 

Én bejelentek, látod, most pont ezt: 

röhelyesnek tartom túros-csatakos 

hazatérők bosszú-ricsajos 

baz'meg vége legyen már 

ki ha én nem lakomáját.

(-)

Sztélé a Lapidáriumban

A várossztélé szélén hangyalábnyom-
mélységig erodálom tovább a vésetek
faragott gyanakvását.
Ez az emlékkő egy gyűjtőfogalom.
A kristályos rendbe szervezett
atomi szerkezetekig (bár
elvileg csak mészváz, faragható)
különbözik ege és Istene.
Két utcányival arrébb a Hínajána,
de itt Mária kendőjének szélét
sároznád össze, hogyha
lenne sár.

Itt is vagy, meg ott is -
estél. Felszáradtál.
Az emlékkő nem tudja magáról
hogy emlékeztetni rakták. Belakta a
burján éhek özönnövény magánya.
Azt hisszük, törvények szabta léte van,
a túlszaporulat is törvényszerű:
egekbe nyúló emeletéletek,
égbolt-préselt fosszilia.

 
Itt járok. Ez a bejárható
önismeret utcahossznyi, mégis
végenincs "vagy és vagyok"-világa.
Jártam már erre, gondolhatnád,
de hidd el, nincs szebb a hangya
rémületénél: hogy eltévedt utak
és Istenek véseteiben. A kupola alatt,
amit végtelenre nyit a véges
illúziók bejárhatósága:
elliptikus pályáin végtelen.

A hangya érzi bennem: egyszer szembejön
majd önmagával. Nem tudni, mi lesz -
de úgy simul a tükörlapra majd,
ahonnan kilázadt, mint aki hazaért.
A város-sztélé szélén hangyalábnyom -
gurultam erre. Tudom. Mindjárt jövök.

(-)

Kóruspróba

I.

A helyváltoztatás normális rendje,
Istenek élvteli szintjét a csömör veri
le a sárba, majd a folyón át
fák árnya közé.

De legyen nálad tartalék érme,
ez a pantheon-összes, feltámad
még minapunk, jön még
eszmélésre kivégzés -

felzuhanás az egekbe.
Csak kövesd a megfelelő ösvényt
szárnyas saruban tipegő
kekec alak mögött.

II.

Mint mindenhol, itt is vannak
eretnek nézetek: hogy a
hely-változtatás romépítés.
Ne higgy a méricskélő papoknak,

A félrelibbenő függöny mögötti
indusztriális rozsdája is isteni munka -
csak a gyerek épít homokvárat,
a felnőtt eltapossa.

Mert semmi nem tartós, csak
a hely változtatása - ha átmeditálod,
feletted akkor is utazik a
rozsdás égbolt.

III.

Minden mozog, csak a mozgás
nem. Bármennyire furcsa,
a helyváltoztatás rendjében
ha a mozgás maga

vagy, akkor telhet egyhelyben
rútkiskacsaságod.
Az Istenek persze így is
úgy is jóllaknak veled -

neked nem mindegy, milyen
ízed érik a tálra terült
mannában a borral bőven
fröcsögő lakomán.

(-)

Terror Háza

Olyan mély csend ül egykori cellák
sikolyterében, amit csak a
vezetőszáron tartott vágóállatok
lélekfoszlása tud teremteni.

Ahogy kiüríti kavargó aurád
hiába menekülsz, hiába futsz
sorsot termő jövőíz képzetek
kívül csukódtak, beteljesült -
neked még mentő kommandók terepszín
illúziói röpködnek a fejedben,
de a lehetőségek maradék húsát
már nyársra húzták az Erünniszek.

Az anya, a szűz, meg az öregasszony.
Kígyóhajú ölek. A vénasszony ribanc-
tetkóján megereszkedett
jövőtlenséged árkol ráncokat.
Védszellemeid, a nemzetség java
helyett csak ők. A kéjes nevetésük,
a csitri ajkába szúrt piercingmosoly,
és anyu. Ahogy rákészül a szerepre.
A gyászra - hiszen elfúlni nevelt.

Olyan mély csend. A város ricsajos
vetélkedése nem hallatszik át.
Ide be. Ahol magad maradtál:
vágóállat lélekfoszlatása,
ítéletét előre tudó,
vágóhídi ízt a szájban érző
áldozat. De közben feszült
szívdobogásod üsse ritmusába:

ezért vagy itt. Akár ha tétován,
véletlenül, akarva-akaratlan,
de elkövetted.

                        Vegyél levegőt.

(-)

Marszüasz

Béres Norbertnek és a Walk My World csapatának

Voltunk tiszteletlen vendégek, persze -
ez megúszhatatlan. De csak úgy csináltunk
mintha. Nem a vereségből, bekerítésből,
vérkútba tettek, onnan is kivettekből
érkeztünk a kantin viszonylagos hűvösébe.

Nem reklamáltunk, hogy morzsák, hogy
bundapálinka, vizezett sör.
Nem vertük össze csak úgy,

brahiból a kantinost. Olyan vállvonást se
érdemel, nem járta meg a poklot, legalább
kapott az ívből ízelítőt módon.

Szerényen ültünk, dédelgetve valami
érzékeny, civil békét, elnéztük ahogy
a jóember az üres üvegek, tányérok, tálak
feladott állásai között kotorász,
és jó szívvel ad a neki se elég
nyomorult maradékból.

De máskor, máshol voltunk tiszteletlen
vendégek, persze - ez vele jár.
Úgyhogy összerándult gyomorral néztük,
csontrejtekükbe húzódó herékkel,
a lányok erőszak égő dörgölését
előérezve lágyabb részeikben,

amikor a kantin ajtaját
belökték a megmenekült katonák.

Dido, kanállal a kezében

Az űrt betölteni.

Zsírfolt a terítőn, a nagy nyeldeklések

kilöttyent levesének árulkodó nyoma -

ez több fogásos lakoma volt megint, 

pedig zacskókban hozta egy

nyári mikulás.

Finom volt, ugye? Szinte házias

ízek egy tömegétkeztető

hátsó traktusából.

Jó ott a szakács.

Az alapanyagokon se spórolnak semmit.

És még desszert is. Teljes érzetű

volt, ami az ételt illeti.

Persze, felrémlenek dédelgetett nyarak,

nagyanyád a merőkanállal.

Papa ahogy előszedi a frontról

hazamentett, használattól éles kanalát.

A több fogásos, szűken vett nagycsalád

ölelgetése közben. Ahogy a rokonság

üli körül. Sátoros lagzik. Torok.

A forróság remegése a baromfiudvar

tyúkszaros idillje felett. 

Gyilkosság, forrázás, kopasztás után

a fazékból lengedező illatok alatt

a megeső bűnök sózott rotyogása.

Hogy a baromfi kannibál.

Ezt mind tudod, Dido, kedves. 

Az otthon helyét betölteni, ha már

kijelölted a leteregetett

birkabőrrel. Nem lettél érte ágyas-

társa senkinek, csíkokra szaggattad és

úgy. Csak aztán jön majd a másik menekült,

neki is rendelsz, kihozza a futár -

annak is, aki majd téged esz meg.

Közönbös istenek nézik hímzett,

fehérpiros falvédőkről:

"jóvízű kútnak sok a merítője

csinos, dolgos lánynak akad is kérője"

ahogy a végén felfaljátok egymást.

(-)

Nárcisz-érme

(Nárcisz sír)

Keréknyom nyálkás

békanyálas tócsája

is őt mutatja!

Haiku - víztükör (4. merítés)

(színe)

Kell hozzá Ámor. Meg az égetnivaló

gyerek rontószeme: mi van akkor, ha

nincs senki rajta kívül itt, csak a nyílvessző szél,

libabőrző érintés, szúnyogcsípés-szerű szúrás -

ha csak Nárcisz van, meg a tó kiterült tükre.

Kibe szeret a balek, mi van akkor, ha...

Hogy ölel majd és kit. Maga éhét

emésztő ölmenti parázs, örökégő mécses -

mi van akkor, ha az önvérző börtön van csak, 

szégyen-erezetben a trombociták -

ha képben a kép, csak romlásban a romlás...

Kellett hozzá Ámor -

így készültél, önkezü, képzeletet sebző szerelem.

(visszája)

Bárkit. Te is én? Te vagy az a

sose érzett másik, aki szintén én?

Nem vékony lapon át: más, vagy azonos nemű testben,

köztünk képzelt rácsok, rózsalugas,

a vágy fakadó bimbai nyílnak -

hozzád kell érnem! Valamely tétova módon

mintha tükörhöz, fuvallatszerűen, pihefelszín

érintéssel csak. Szúnyogcsípésszerű szúrás.

Aztán persze akár hátrakötött

kézzel a próbababát - nem nyúlok a

megszerzett zsákmány felkínált

izzó vágypihe libabőréhez. Soha többé.

Nem is érek hozzád. Csak nézlek,

képzellek, valahol csillagigézet-távol, 

lásd - így készülsz, így készülök el: csapodár

fantázia-hűségben szentséges magva-magamhoz.

(érme-éle, gyógyuló verzió)

Szem közti pihék. Gizgaz szálak a homlokodon. 

Tükörbe nézel - s mégse magad, csak a tépni valót. 

Finomítod az ívet, s közben nem látod akit én - 

helyetted nézlek, szívem. Nekünk csodálkozom.

Makett, és vízió

A szobában nagy szekrény volt, rekeszekre osztva, minden rekesz előtt rács, a rácson cédula, a cédulán név. Havrincourt úr ellenségeit viaszból megcsinálta és rács mögé zárta... A szobában más nem volt? Csak rengeteg papiros. Havrincourt úr ítéleteket írt.  Ellendégeit kínzásokra és halálra ítélte, és az ítéleteket felolvasta...* (Hamvas Béla: Karnevál)

A tejesség az elragadó indulatok

forró évadában kényszer-

szivárványvízióvá érleli

a patadobogást.

Tüzet viszel, lángot viszel, 

pedig csak felhő vagy, jégszemcse-

szórt gázpáragöb.

De a határrétegen erős, mérhető

elektromos töltéskülönbséget indukál,

hogy nincs és nem lesz

se bosszú, se elégtétel;

hogy nem lesz bocsánatkéréssé soha

senki részéről semmi, amiért

sós lében ázol,

cseppenként hullsz, 

az út porzik utánad.

Láttál már lovat vizelni?

Sugárban, maga alá, felhőszakadás-

makett a macskakő

púpozott bazalthátán.

Tüzet viszel, lángot viszel,

de alattad csak a láncolaj csöpögése -

estére leolvad rólatok minden kenet.

Ezt kell megértened:

hogy meg sem aláznak. Csak 

lettél, aki vagy, a képzeletbeli

felhőszakadásban valódi ázás -

makett és vízió.

Tényleg legyél szivárvány inkább

a padka mellett, olajfolt szélén,

amit kerülsz (magad saját magad)

hogy ne csusszanjon rajta a kerék.

Mert nem lesz elégtétel, kielégülés

az elherdált útvonalakból -

akárhogy képzeld, a valóságod 

nem lehet utólagos:

egyre szerényebb tárgyi támaszhalmaz,

egyre vastagabb virtualitás

segítségével hiába tárgyalod újra

elmepalotádban a vesztett meccseket.

Tüzet viszel, lángot viszel, 

de ez csak olyan tökéletlen rend

a hátiputtonyodban, mint a túlrakott

sörös szekér igáslovak háta mögött -

elbírsz vele úgy is, ha a súlyeloszlás

csálé, magadba rejtett, képzelt bikafej,

ha a városlabirintus útvonal-rendje

fonállal is hiába kötözött 

vajon honnan vajon hovák világa:

valójában kiúttalan.

(-)

*Magyarázatul, ha valakit érdekel (miért a mottó és hogy kapcsolódik a vershez) kattintsatok erre a bejegyzésre - ha pedig a teljes körülményvilág foglalkoztat, a Karnevál-olvasónaplóra.