Ne nyugodj, tükör!

Ugyanúgy kutya szülte. Ott a vadállat
ami elől a lányok hozzá menekülnek, a
bőre alatt. Puha húsa alatt. Kutyahűség
szeme árnyékában a szűrt vicsor.

Hörgéssel éled, párát gyűlöl ég,
dermedt a hús és karcol a vidék,
hó nincs, puhája hiánykeszkenő,
sárrá nem gyúrja az elmenő.

Hiába mondja: soha nem bántanálak
ami elől a lányok - mert hát húsz deka
gyilkot ölel az álmaiban. Ráfűznék
a nyakörvet a sintérek bármikor.

Hol is van? Éles szalmaszál, nagyon
törékeny, a fagyott féluton;
kis száraz érzés, igéket szuszog,
növényi csontban velőként buzog.

Hiába mondja. Mert paripája az ösztön,
nem ereszt, nem ereszt, lánc a nyakán
ami hűség. Gyöngék menedéke a
karja, menekültjét szeretettel marja -

De valahol fenn elmét bont a köd.
Ha megéri, majd úgyis leül öt
baj közé és gyógyír, hallhatón
lélegzi, hogy: legyen, vállalom.

Ki kell ugassa magát? Kijózanodásig
kell mámort zabáljon? Hogy a másik,
aki hűség, ébredjen? Amilyen
nehéz, olyan könnyű mondani: nem.

Ne nyugodjon, vér-íze húshegyén,
csók ízel minden vicsorgás helyén,
nyikkanó madár, utat majd koron ás,
csak bírja el, hisz úgyis látomás.