Kísérlet

Felhő szemrésén át méricskélt
a Hold hüllőszeme - diktálná valami
elemi félelem előérzete. Ilyen lehet
a zsákmányállat szájíze, mikor
magára ébred.

Érted? Még csak nem is a félelem,
hanem a vele telíthető űr -
a puszta lehetősége. Ilyenkor ki
szoktam menni az arany napba, olvadni
saját levembe, és olvasni az olvadásból.

De úgy döntöttem, hogy ma pihenek.

Ernyedjen el. Az összerándult izmok
és zsigerek helyszűke, ahova
furakodna az előérzet -
ha nem tud mást, hadd furakodjon.

Érted? Holnap kimegyek megint a
a nap aranya alá hamisított
gépi lélegeztetésbe fuldokolni;
hagyom, hogy felhők
szemrésén át fürkésszen a Hold
hüllőszeme. De ma űr. Hadd teljen.

Ha nem tud mással, hát
előérzetek sugallta félelemmel.

Össztársadalmi válasz

Mondjuk úgy, értelemmentes
engedelmesség. A szürreális ez egy pipa
abszurd szára. Az izzadtságszagra
hasonlít, amit az enyhülést nem hozó
éjszaka után enyhe zavarban konstatálsz,
hiszen fürödtél. A szürreális ez egy pipa
távlatában ez egy pipaszurkálás:
értelemmentes. Engedelmesség.

Égett szagot érzel, de hiszen
mondtam: ez egy szürreális ez egy pipa -
azaz minden egyéb. Valahol bakelit
ég, annak van ilyen orrfacsaró bűze.
A szigetelések elégnek, és onnantól
már nem lesz minden ember Sziget;
áram alatti sztyeppe leszünk, kitéve a
keletről fújó szélnek.

Égett szagot érzel, félelemszagot -
legszívesebben ma ki se mennél. Mert
kiszáradás után apróra vágnak, ahogy
a valóság szövetét nyirbálja az összes
reggeli pénelopé. Jelző, kisbetű, ez is
egy szürreális ez egy pipa, megtömték
veled, gyújtsd meg, engedelmeskedj.

Mondjuk úgy, értelemmentes
engedelmesség. Egy költő sír, mert
róka lett, ki ajtó volt, azt mind megette -
és most nem tud kimenni. Innen? Hova?
Magunkban hordozzuk apáink hideg
tundrákra nyíló száműzetettségét.
Ez egy szürreális ez egy pipa szára,
nem szelel. Az istennek nem szelel.

Fundamentum

Miből gondolod,

hogy meggyőződés

birtokában kérdezlek?

Szárán új színnel

hogy nyílhat ugyanaz a

fajtájú virág?

Partközelben

John William Waterhouse: Odüsszeusz és a Szirének, 1891.

A mi hajónkon egy ideje csend van,
bedugtuk egymás fülét viasszal,
húzzuk az evezőt, a megtett útra
sem vetünk pillantást - ne tudjuk,
mennyi van hátra.

Mi, a bátrabbak, akik elöl ülünk, néha
bátortalan pillantást vetünk a kapitányra,
aki az árbochoz köttette magát -
kibomló haja lobog a rossz irányból
fújó szélben, de a hajánál bomlottabb
a tekintete.

Már nem nézünk egymásra, mert ugyan
bedugtuk egymás fülét viasszal,
a szemünkre mégis a kapitány tekintetében
tükröződő eszelős öröm fénye
von árnyékot.

A kapitányunk meg fog törni egy átkot,
a múzsákat sértő énekesekét,
akik nem akarnak több tengerészt, bomló,
keserű húst; szeretnének végre
kicsiny szigetük partján
sziklává változni -

de ez hazugság. A mi izzadt valóságunk, hogy
sosem érünk haza. Ahogy ez az
őrült, aki csak azért is ide vezetett minket,
mert pont ezt a részeg örömmel
csapongó, szélbe vitorlázó albatroszéneket
akarta hallani.

Tisztázzuk

Tegnap este megfogalmaztad, mit
szeretsz bennem és
én is el tudtam mondani,
mit szeretek benned.

A szerelem lényege a titok. Az
egymásnak elmondhatatlan. Az a
fűtőanyag, amitől a fák makacsul
tovább magzanak a
a lábukra terített aszfaltra.

Még szerencse, hogy így sem
beszéltünk róla. Pontosan mit is
szeretünk egymásban.

Mert az valami közös.
Ahogy a mag, a gyerek,
az egymás szájából vett lélegzet.

Nem én, nem te. Hanem egy
évek telésével növekvő,
kicsit szeleburdi, éretlen,
de nagyon szerethető mi -

a tovább érés
ki tudja, milyen fáról szakított
lehetősége.

Szitu

Az a kaján fénytörés csillogott a szemében,
ami csak pontokban ég át a sötétségen.
Ragyogó delünk verőfényében
ritkán látszó csillagok.
Bennük van a hiba. Talán
tényleg sorsot rajzoltak,
mikor szabálytalanul bevágott elém,
satufékre kényszerítve.

Tarra nyírt fején az izzadtságcseppekkel,
csillogtak, akár a nyakába
önként vetett lánc napfényes,
győzedelmes aranya.

Meghalsz, bmeg! Üvöltött
a bömös letekert ablakán át, ezek ilyenek,
kiszólnak. Még be is szólnak,
szeretnek a megalázó szituban
a lehető végletekig alázni.

Te is, bmeg. Mindenkire az vár. Bukott
ki belőlem. Minden indulat nélkül.
Olykor tényleg a megfelelő szavakat adja a számba
a minden gúny nélkül ritmusában tartó,
sztoikus nyugalom.

Felröhögött, kiintett, és nem be.
Néha sikerül a terror éhét a lehetetlen
helyzethez oda nem
illő humorral leszerelni -

tudom, milyen ritka, mikor a lassan, de
szakadatlanul haldokló város árnyékából
születő éjalkatú memento mori-ra
ilyen spontán születik meg a
csillagpor égésére hasonlító,
végső válasz jellegű válasz.

Az Istenek eledele

Jaya Suberg

Belefeledkezünk a kattintással,
fotelben ülve előhívható képekbe -
azaz már nem ülünk a fotelben és
nem nézzük a kimért távolságba
helyezett, komponált külvilágot,
hanem ott lakunk az elképzelt
képzajban, a porszemek összegéből
összeálló labirintusban, ahová
valaki más képzelete rajzol.

És persze ott ülünk, és most is
ott ülünk a valaki más homokba
pörgetett, komponált labirintusában -
pedig most kimegyünk és előadjuk
ezt az improvizáción alapuló
történetet, amit pontokba szedetlen
távolságból, a teremtés kipárnázott
foteljében ülve, gyümölccsel és
borral a kezében néz a valaki más.

Meghívtuk rá. Ez a kettősség,
hogy ott ülünk és mégsem, és most
behatolunk és mégsem, és valaki
más nézi, tán rendezi, olyan ízes
feszültséget teremt, amit csak a
pillanat varázsa old fel: amikor
ez a ki hol ül és vajon mire kattint
mind egy lesz és kétségei között
nem kell kitalálni magunkat.