Partközelben

John William Waterhouse: Odüsszeusz és a Szirének, 1891.

A mi hajónkon egy ideje csend van,
bedugtuk egymás fülét viasszal,
húzzuk az evezőt, a megtett útra
sem vetünk pillantást - ne tudjuk,
mennyi van hátra.

Mi, a bátrabbak, akik elöl ülünk, néha
bátortalan pillantást vetünk a kapitányra,
aki az árbochoz köttette magát -
kibomló haja lobog a rossz irányból
fújó szélben, de a hajánál bomlottabb
a tekintete.

Már nem nézünk egymásra, mert ugyan
bedugtuk egymás fülét viasszal,
a szemünkre mégis a kapitány tekintetében
tükröződő eszelős öröm fénye
von árnyékot.

A kapitányunk meg fog törni egy átkot,
a múzsákat sértő énekesekét,
akik nem akarnak több tengerészt, bomló,
keserű húst; szeretnének végre
kicsiny szigetük partján
sziklává változni -

de ez hazugság. A mi izzadt valóságunk, hogy
sosem érünk haza. Ahogy ez az
őrült, aki csak azért is ide vezetett minket,
mert pont ezt a részeg örömmel
csapongó, szélbe vitorlázó albatroszéneket
akarta hallani.