Szitu

Az a kaján fénytörés csillogott a szemében,
ami csak pontokban ég át a sötétségen.
Ragyogó delünk verőfényében
ritkán látszó csillagok.
Bennük van a hiba. Talán
tényleg sorsot rajzoltak,
mikor szabálytalanul bevágott elém,
satufékre kényszerítve.

Tarra nyírt fején az izzadtságcseppekkel,
csillogtak, akár a nyakába
önként vetett lánc napfényes,
győzedelmes aranya.

Meghalsz, bmeg! Üvöltött
a bömös letekert ablakán át, ezek ilyenek,
kiszólnak. Még be is szólnak,
szeretnek a megalázó szituban
a lehető végletekig alázni.

Te is, bmeg. Mindenkire az vár. Bukott
ki belőlem. Minden indulat nélkül.
Olykor tényleg a megfelelő szavakat adja a számba
a minden gúny nélkül ritmusában tartó,
sztoikus nyugalom.

Felröhögött, kiintett, és nem be.
Néha sikerül a terror éhét a lehetetlen
helyzethez oda nem
illő humorral leszerelni -

tudom, milyen ritka, mikor a lassan, de
szakadatlanul haldokló város árnyékából
születő éjalkatú memento mori-ra
ilyen spontán születik meg a
csillagpor égésére hasonlító,
végső válasz jellegű válasz.