Amiben vastagon, zsírosan.
Ahogy egy fenntarthatatlan életmódot,
ha a fene fenét eszik is;
bűnös részem van a világ
szerteszennyezéséből, hiszen
szemetet viszek ki eldobható szemétbe csomagolva
a mozgásra akármi okból képteleneknek,
akik lógnak a saját életmódjuk társadalmi csöcsén.
Öcsém.
Elengedhetetlen markolászni.
Ahogy ótvar mágiát
csillan a szemem, ha egy csípővonal
zsigeren bizsereg;
belekötöttem a szerelembe, mint a beton
az ólomcsizmába, mégis
a felébredt izzást lököm
csalódni, a merülésbe. Fulladjon el, helyettem.
Én úgy csalok, hogy te csalódj.
Csel, édi csel. És közben
döglött emlékekkel csencselek.
Ha elhiszed, egy pillanatig is,
hogy ez egyfajta érettség, csak beszoptad
a tanácstalan szerzetes álcajátékát;
aki olyan sikerrel játszotta el a megvilágosodás
elmesélhetetlenségét, hogy
olykor saját maga is beszopja.
Hogy az ott tényleg fénylik. Egy lik a
setét lapon, amin át.
Látszik a laminált.
Fűrészpor és ragasztó, mű-burkolatban.
Azt hiszem, ez az önleleplezés is
avatási ünnepség lesz, ha folytatom;
vagy egy kiállításmegnyitó, ahova
szerencsére senki nem jött el, s
így megehetjük az összes pogit
a bornak csúfolt újságíróknak-jóval -
szűk csalódi körben,
Én. Meg én, meg én.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése