Beszélgetés (majdnem vita)

Csoóri Sándor:
Idegszálaival a szél

Itt kékül meg a kezed
s cintányér-arcod itt csattan a földhöz.

Nincs másik idő, mely befogadna,
másik ország, mely nevet adna:
ideköt
idegszálaival a szél,
pamutszálaival a köd
s a végső türelem is ideötvöz.

Elsüllyedt szekértengelyek
forgatják ezt a földet
tavaszba,
nyárba.
A szőlőkarókkal kivert hegy:
Szent István ittmaradt koronája.

Hallgasd,
a tolongó űri zaj:
csikónyerítés, patadobaj.
S a cseréptányérok repedése, mint a csontoké.
Ezer esztendő törik szét velük:
Hunyadi László nyakszirtje, válla –
Futhatsz a szeplőtelen Notre Dame elé,
vonagló sátán-torkaiból is az ömlik, az a szennylé,
földed nyomorúsága.

Mint húsba vándorló szilánkot,
hordod magadban romjait;
s ha sebesülésed ideköt,
ideköt gyógyulásod is.
Feküdj bele a sárba,
borona-rücskös tüske-ágyba,
nevess vagy vicsorogj – –
Ölelni másutt is ölelhetsz,
de ölni csak itt maradt jogod.

shizoo:

Fénykaréjnyi nap

Ó. Hát semmi különös.
A csattanás nyoma beheged.

Nincs más idő, és ez se gyűrdel,
ereje fosztott Wi-Fi ez, szűrt jel:
nem kötöz
virágporlepte aszfalt
mellett a heges-rögös
földből kiálló gyökered.

Csak forgatom a kereket
alattam forgó föld felett
a télből
őszbe.
A gyűlő pára mintha füst: ha
Isten könnye hull - nem köt meg ő se.

Csaba királyfi,
meg a többi ludas
csillagrúgó külön-utas?
Csak halánték mögött egyfajta lüktetés:
hagyjam végre földön, ami tört.
ragasztgatni minek a gyötört
Szent Jobbot, mintha port a porhoz -
nem mondhatod, hisz nem kenődöm úgy
fénykaréjnyi nap-térkőre húgy,
az én vizem sehova bokros.

Minden elejtett és mindent ejtek,
hordom magamban romjait?
Kifoszlanak mindétig a sejtek
kirajzolt határaimig.
Hiszen tudom, hogy jogtalan,
ölben, tükörben,
magvából váló szóval itt s ezt
már én is öltem.