Demencia

Nekem időben meghalt szegény nagyanyám, akit
muszáj volt, pedig szégyellte anyu, cserbenhagyásnak
érezte és ebbe a szégyenbe csomagolta a
vihetőt, amikor csak bementünk látogatni
Várpalotára - olykor megismert, máskor nem, az
összes emberi vonás maradékát kerestem az
arcán, és olykor találtam; szegény időben
meghalt, mert most haza kellene hozni, az
egész embert követelő feladatba, idős
szülők még idősebb szülőjét.

Most úgy viselkedtek, mintha háború volna, mintha
parancsszegés volna az emberség. Most úgy
csináltok, mintha csinálnátok valamit. Most
most van, akkor meg akkor volt - de már
akkor is protekció kellett ahhoz az ágyhoz, és
ebben a borzalmas közegben most is,
nyilván most is kijárható, hogy azt az emberhez
méltó gesztusoktól fosztott szeretetted ne
tolják a kijárathoz.

Nekem időben, nektek most - nem is tudom,
hol élek. Ez itt valami helyett írt valami. Pont
olyan, mint az intézkedés helyett az intézkedés,
amit minden jóérzésű ember - kivéve
azokat, akik még mindig hisznek, az egykori
kócos forradalmárnak, aki azóta megfésülködött,
vagy a frissen gründolt nemzeti apafigurának,
akit bennem valaki üvöltve megkoronázna.

Nekem időben - ezt így bűn leírni, és
ennek a valami helyett írt valaminek a végén
szokás szerint megint
én szégyellhetem magam.