Vajon kié?

Most a barátsággal dolgozom, a
részletek nem tartoznak rátok.
Csak az éjszaka, mikor az arcüregi
fájdalom alattomos eltökéltséggel a
fogínyig csámborgott. Hogy még
a kedves forgolódásomra neszelő
ösztönből gyógypuszijára is
csak annyit mondjak: hagyj,
irritált vagyok.

Hogy kiüljek fotelbe végül, bóbiskolni
az önsajnálatban. Hogy ott se
találjam a helyem. Nekem a fájdalom
az elvett helyek. Idegenség a
saját életteremben. Ezeket a helyeket
hittem meg - most nem voltam bennük
otthon.

Napok teltek el azóta. Meggyógyultam?
Csak elhagyott az éjszaka, ahogy
(duzzadó Donalgin) felkelt a Nap. Elhagyott
a fájdalom patkánya. Süllyedő hajót.
Nem volt bennem otthon. Valaki
másban. Erre ébredtem rá
ma reggel. Csak sejtem, melyik sejtekből
szőtt sejtelmet fájtam, melyik barátot -
az ilyesmi ritkán áll tisztán
a bűnevő előtt, ha a
megtiszteltje még életben van.

Napok teltek el azóta. Meggyógyultam?
Csak eleresztett. Eleresztett bennünket. Ez
kovalens kötés - úgysem
képzelhetnék magunknak ennél
kevésbé testi
testen kívüli mitológiát.