Hajnali józanság

A sejteket ma nem kell rejtegetni,
de az éjszakába fulladó öröklét-
morzsákat ne szórd a galamboknak.
Az a neked szakított éjfalat ne
legyen pucér. Beléd öltözik, te
vagy a ruhája. Majd összekoszolódsz,
és akkor levet. De addig kenyérbél
a bőröd héjában. Ne szórd a fénybe.
Ne vessen árnyékokat.

Megtanulhattad volna már ezt, mert
láttad elfulladni és megkukacosodni
a szavakat. Amik a hajnalod
késéles szülőszobáját olykor
császármetszés által sírták tele.
A sejteket ma nem kell rejtegetni,
de a sejtelmeket továbbra sem
kellene rávenni a megszületésre.

Szóval nem kéne beszélni a
vallatótisztekről, akik egyenként,
szakszerűen és komótosan letépték a
körmeid - hogy bármilyen szádba
adott igét kimondtál volna, csak
hagyják abba. Hagyják végre abba.
De nem kérdeztek semmit. És te
artikulátlan maradtál.

Éjszakába fulladó öröklétmorzsák
kínoznak. És mert ezt a szabadulást
ébredésnek hívják, te mégis
kiviszed a szellem nudista strandjára.
Ezt az érzést. Hogy rohadjon meg!
Rohadjon meg a napon!
Mert egy pillanatra persze a termetesebb
vallatód szemével láttad magad:

Milyen szánalmas
pondró. Sikoltás közben
hallgatni próbál.

Nem tudod, miért ennyire nyilvánvaló,
hogy amíg az égben bál van, a föld
alatt kínzókamrák. Ha nem szólítasz
meg senkit, magadra maradtál a
hóhéraiddal. Öröklétmorzsákkal, amikre
a galambok is szarnak. A sejteket
nem kell ma rejtegetni, de amit
elmondtál itt, arról tényleg inkább
hallgatni kellett volna.