Páncélbontás

Olykor az a legtöbb, amit megtehetek, hogy
lehalkítom magamban a nemvilág evilági
elektronok áramlásán - azaz a világelme szolga-
sorba kényszerített villódzásán - alapuló
légvárépítészetének sejtjeim közé duzzadt
súrlódás-zaját.

Hogy tényleg hozzám érjen a felhő formája, a
varjú, ahogy sólyom-mód ül meg a szemközti
torony villámhárítóján, a szender, aki idén először
mutatta meg magát, vagy a dongó, aki másodjára,
az ázott begónia lélegzete, amit most ne takarjak
füstbe, a feleségem hasán az a kedvesen,
otthonosan ívelődő vonal, ahogy a csípőmhöz
nyomódik, amikor a vállgödrömbe
temeti a szomorúságát, a macskánk hiánya, ahogy
kupacolnánk, ha volna - hogy hozzánk érjen a
hol vagyok és az épp hol mit vagyunk, amikor
semmit, amikor csak úgy.

Tegnap a kiszakadást követően, már a keréken
jutottak eszembe az adekvát rímek, de
mostanra felejtettem őket.

Ha sikerült, valahol
vannak, egy felhő-formában, hártyás
szárnyak verdeső zajában, varjú röptében,
vágyillatban, egy dorombolásban máshol
kupacán - olykor a legtöbb, amit
tehetünk, hogy valahol, ahol,
halkítsuk magunk, ezt a
verset se olvassuk tovább, legyünk,
csak úgy.