Beszélgetés kísértésről

Hegedűs Gyöngyinek, szeretettel

Anne Sexton

Téboly

Én nem vagyok lusta.
A lélek amphetaminján élek.
Minden áldott nap
lekopogom az Istent
amelyben az írógépem hisz.
Gyors. Intenzív. Vagyok.
Mintegy farkassal eleven szívemben.
Nem pedig lusta.
Azt mondják, ha egy lusta ember
az égre emeli tekintetét,
az angyalok becsukják az ablakokat.

Ó, angyalok,
tartsátok nyitva az ablakokat,
hogy bemászhassak
és mindent ellophassak,
mindent, ami azt mondja, hogy nem hal meg a tenger,
mindent, ami azt mondja, hogy a szenny élni vágyik,
hogy az a Krisztus aki énértem járt itt,
rögös igazi földön járt,
és hogy ez a téboly,
mely mint darázs csípi a szívemet minden reggel,
tárva fogja tartani az angyalokat
az ablakaikkal együtt,
akkorára tárva mint egy fürdőkád.

(Israel Efraim fordítása)





shizo
Mánia


Hiába ültem ma reggel.
A gondolatsegítő sem gombolyított.
Minden áldott nap, azaz pár napja hiába.
Billentyűzet kopogása nem
hatol át szomszéd cella alapzaján.
Ma meditálni fogok. Lassan,
faltól falig lépkedve, csak a lépés
léptékében. Ha felgyorsítod,
tényleg alig különbözik. Hasonlít rácsok
közé szorult bundák kitaposott útvonalára.
Az angyalok néznek. Az angyalok néznek
kintről. Állatkert-látogatók.

Ó, angyalok. Valahogy bévül,
ahol fel kéne növekedjen az isten, szétesett
a szentelt rutin. Is.
Mindent elloptatok tőlem, a tengert, ami
hallhatatlan, a szennyet,
ami halhatatlan. Krisztus járt itt,
ebben a cellaléptékben érettem,
érettebben, mint ahogy én taposom.
Ez a józanság minden szegmensében
átvilágított mániája. A csend, minden reggel,
ahogy most nem beszéltek hozzám.
Csak néztek. Ahogy a fürdőkád
szélére tett meztelen borotva néz.