Döngicsélés

Tegnap éjjel a fáradtság töredezett
befelé nézésében kiélesedett a hallás -
először azt hittem, egy éhes szúnyog
döng körülöttem, azon a bőrt rándító
fájdalomelőleg hangon,

de túl egyenletes volt és nem szűnt
és az elektromos szúnyogriasztó
hatókörében töredeztem épp,
lélegzetvételt vegyítve a nap
utolsó cigarettájának füstjébe.

Forgattam a fejem, hátha kitúrható
a fülemből, nem-szeretem hang,
tényleg a bőrt sebző vegyifegyver-hordozó,
rovaralkatú minihelikopter
csapásmérését imitálta,

erősödött, halkult, erősödött, halkult,
erősödött, halkult, ahogy lassú
elforgatásai közben nemet
imitált a koponyám:

a szemközti paneltorony tetejére
szerelt átjátszóállomásra. Ami
most is belesző a láthatatlan pókhálóba,
amin keresztül megpengethettek, ami
sajnos igen és nem nem.

Hallottam az általában
hallásküszöbünk alatt lüktető
virtuális világunk hangját. A
Gólem* hangját. Szúnyog-
döngicsélés.

Érzem, ez a hasonlatosság
bizonyára jelent valamit.








* Eddigi gólemezéseim: a Kimondottan című vers, és lábjegyzetei