After life

Újabb regényt visznek filmre - jó eséllyel
ez is könyvégetés lesz, oldalanként ég el
a szégyentől az eredeti szándék, a mögöttes
kiürül, csak a saját talpa alá vet árnyékot;
lusta és rohanó társam a képernyő elé
zuhan és néz és nem érti, mit ettek ezen
annyian, egy halom klisé a panelban ahogy
egymáshoz koccannak lakóparkom és
favellám, ahogy szülő és gyerek és szere-
tő szeretetlen, vagy csak szenved, mű,
vészfilm, egy árnyaktól túl árnyalatlan
fröcsögő vértől vértelen adaptáció, most
akkor elolvassam vagy ne olvassam el?

Tegnap este befejeztük egy pofátlanul vicces,
puha angol faszi minisorozatának első
évadát, azaz befejezte nekünk, ezt tényleg
sikerült úgy befejezni, hogy könnyesre
röhögjem magam és röhögésig sírjam -
szóval keserédes hepiendig csavargatta az
addig kiválóan hangban tartott gyásztól
hitelesen tapló nincs egy kumma vesztenivalót,
te, komolyan megérintett, mintha valaki
lapozgatta volna az életemet és rohadtul
indiszkrét módon eljátszott vele, gombolyag
macska ahogy a szokott egérrel, eljátszott
magával és velünk, hogy minden klisés kis
csavarja ellenére megédesültünk tőle.

Valaki megírhatná könyvben. Ez a faszi.
Megírhatná könyvben. Aztán adaptálhatná
különböző stílusokban, egyszerű történet
vessző cseh újhullám-változat, csak hogy
estéről estére ringasson és lökjön ki a
bölcsőből ugyanazzal a kedélytelenül
kedélyes mozdulattal, ahogy egészen
kevésen múlik, hogy az életünk nem pont
olyan, mint ebben a sitcomban, alig
néhány őszinteségnyi különbség, meg
az, hogy te még élsz, és én is még élek -
ne felejts el használati utasítást írni, vagy
ne felejtsem el a halálom esetére, hogy tényleg
legalább forogjunk, mint ez a minisorozat.