Nap mint nap

Amikor kötéllel kell fogni a szavakat, erőszakot
kell tenni rajtuk, hogy álljanak be a sorba,
mert zavarodott vagy, hiszen exponáltad magad, de
nem látszol mégsem a képen,
csak valami kulimász egy másmilyen
ornamentikájú háttér előterében,
hogy most akkor van-e ez a fenyegetés, vagy
csak a fenyegetéssel való fenyegetés van, egy
pedagógiával nem igazolható össztársadalmi
pofon, amit kihasználnak, és mivel ki-,
ezért használhatatlan minden egyébre, nem
ad támpontot, mert kiürül, mert talán
üres volt az első pillanattól, csak a
tudjukkiknek jól jött, kapóra jött, azaz
beállított egy sorba, egy alakzatba a
másféle ornamentikájú háttér előtt, ami
nem emlékeztet egy fűvel benőtt domboldalon
véletlenül kinőtt árva fára, hanem
csak a fűnyírásra emlékeztet, a kések éles
zajára, ahogy egy fűvel benőtt domboldalon nő ki
a tarvágás, holott nem is nőttek rajta fák, tehát
nincs is mit tarra vágni -

pacsirtasírást
próbál magára a
felhőhabos égbolt

amikor a kötél felhorzsolja az összefogdosott
szavakat, tenyérnyomok a szavak arcán, ennyi
hatalmat követel a család összetartó ereje, ahogy
ajtót nyit a szégyen az ebédje átvételéhez, mindkét
szeme alatt lila duzzanatokkal és te tapintatosan
félrenézel, mert mit mást tehetnél, bent nyilván a
rabiátus rabtartó, aki nyilván szeretetből, mert
kettest hozott haza a gyerek, mert túl forró, vagy
túl hideg volt a leves, mert a vasalásra se jutott
ideje, összevasalja a szánalom arcát, ebben a
társadalmi érdekből elrendelt összezártságban nem is
csoda, hogy előjött belőle, nem pusztán a lehetőség,
akivel él, meg kell értened, direkt küldte őt,
hogy vegye át, az arcán a szégyen befalazott
szemeivel, te mit tettél volna a helyedben, ez
a járványból az egyetlen kézzel fogható tapasztalat,
zavarodott vagy, exponálod magad, nem állsz bele,
beleállsz, az ajtókeretbe, egy beszélőre engedett
rab veled szemben, nem beszél, egy szó nélkül veszi át az
amúgy szintén büntetésszámba menő menüt, ami
tele van dínószarral, hogy kellően tartós legyen, nem
abban az öt-húsz percben, amíg szájba tömik, hanem
a méretlen időben, amit a zacskóban félkészen tölt,
félkészétel egy teljesen kész életnek -

asszonyom, a te kovid egy verőlegény, ezt a
legnehezebb tudomásul venni, hogy a verő-
legényeknek is van családja, laknak valahol és
mind lakva ismerszik
meg.