Rohad moovie

Felépülünk lassan, akár egy
filmes díszlet - bizonyos szögből
lakhatónak látszik, de
maga az építő is tudja:
elsősorban elégni épült az
elégikus zárójelenetben,
ahol a tűz kiégeti a nézőből a
filmidőben belé hordott sarat.

Egy olyan betegségből, amit
nem kaptunk el - észre sem vettük, hogy
tényleg felénk hajították-e, de
az biztos, hogy megnyúló tagokkal
nem nyúltunk utána, az a
jelenet ahogy kivédjük, egy
jól komponált, tükrös
trükkfelvétel.

Már nem hiszek neked, mert
a felépülésünk leépülés - egy
időjelek által összevizelt díszletház,
ahonnan szirénázva szállíttatnak el
az ellustult szirének.

Stúdióban, eltolható falakból
hanyagul egymáshoz tolt kórterem
gyógyszerszekrényében
elbomlani képtelen műanyag labdacsok
koccannak egymáshoz.

Felépülünk lassan
a betegségből, ami
meg se történt.

Avagy legalábbis nem itt, nem most,
nem velünk - mi csak
egyre kényelmetlenebbül feszengünk
az odapörkölődött popcorn szagában,
az egyébként ergonomikusra tervezett, de
valahogy mégsem sikerült
hetedik sorok közepén.